Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. DÁVID FERENC (DK): Köszönöm szépen a lehetőséget, elnök asszony. Dömötör államtitkár úr is úgy kezdte, hogy kicsit hosszabb ívet mutat be nekünk, és 2010-11-től kezdte mondanivalóját. Ha megengedik, én is onnan kezdeném.

2011. május végén, körülbelül naptárilag a mostani napokban, az alig egy éve hatalmon lévő második Orbán-kormány megszüntette és felszámolta a hazai társadalmi párbeszéd legmagasabb fórumát, az akkor már húsz éve működő Országos Érdekegyeztető Tanácsot. 12 év távlatából már jól megítélhető, hogy ezzel a lépéssel mekkora veszteség érte a magyar munkaügyi és vitakultúrát, hiszen az Országos Érdekegyeztető Tanács helyettesítésére létrehozott szervezetek nem voltak képesek betölteni az OÉT helyét.

A társadalmi párbeszéd intézményes fórumának likvidálása, lenullázása nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy míg az európai árversenyben az élre kerültünk, a bérek vonatkozásában az utolsók közt vagyunk. Mára sajnos elvesztette jelentőségét a béralku-mechanizmus, a kormány kizárólag látszattárgyalásokat folytat az általa kijelölt partnerekkel, csak azokkal konzultál, és csak azokkal egyeztet, akik egyetértenek vele. Ez a kormány nem kedveli a vállalkozók és a munkavállalók érdekképviseleteit, a meglévő fórumokat, nevesítem: a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumát és az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanácsot takaréklángon üzemelteti. Ezeken diktátumokat közöl, megállapodásra nem törekszik, de az is lehet, hogy már nem is képes.

A mindenható állam mondja meg a tutit bérben is. Az eredmény látható: nyomorúságos jövedelmek a közszférában, minimálbéresek tömege az üzleti szektorban.

A történelem során megismertük a három részre szakadt ország fogalmát. Ha bértérképet alkotunk, hazánkon is tetten érhető béroldalról is ez a hármasság. Kezdjük a közszolgálati szférával: bonyolult tarifatáblázatok, be nem tartott ígéretek sorozata, életpályamodellek folyamatos belengetése tapasztalható, amely vagy nem valósult meg, vagy az infláció zabálta fel a növekményeket. Érdemi tiltakozásra nincs esély, a kormány ezt blokkolta. A pedagógusok, a szakápolók, a szociális ágazatban dolgozók bére lemaradt, csak ígéretekkel van teli a padlás. A 150 ezres pedagógusállományt besorozták a Nemzeti Pedagógus Karba, erre hivatkozva érdemben nem is tárgyalnak a szakmai szakszervezetekkel. (Rétvári Bence: Csak tízszer két hónap alatt!)

Az állam mint munkáltató rosszul bánik a munkavállalóival. Jól bizonyítja ezt a pedagógustársadalom kálváriája: alázás, fenyegetés, elbocsátás. Ez az elmúlt évek eredménye. (Rétvári Bence: Arató Gergely!)

(18.30)

Térjünk rá a közép- és a nagyvállalati szektorra! Azokban az ágazatokban, itt az iparra és a kereskedelemre gondolok, ahol jelentős és markáns munkavállalói érdekképviseletek vannak, itt-ott fellelhető érdemi eredmények vannak, amelyekhez viszont a kormányzatnak a világon semmi köze. Példaként említhetem az Audit 2018-ban, de a közeli múltban, május 23-án sikeres figyelmeztető sztrájkot tartottak az Arconic-Köfém munkavállalói a cég székesfehérvári gyáregységében a magasabb bérszínvonal elérése érdekében. Vannak tehát jó példák, vannak eredmények, de az alacsony szervezettségi szint miatt lassan terjednek a jó gyakorlatok.

A sanyarú körülmények ellenére ebben a szegmensben még érhetők el korrekt bérmegállapodások, a kollektív szerződések, ha kevés is van belőlük, hatékonyan védik a dolgozók érdekeit. Ágazati kollektív szerződések nem nagyon vannak a magyar gazdaságban; a magyar kormány nem érdekelt abban, hogy teljes ágazatokban kollektív megállapodások jöjjenek létre.

És akkor következzék a hozzám, a szívemhez legközelebb álló kör, a mikro- és kisvállalkozói kör. Ebben a szektorban dolgoznak a magyar munkavállalók milliói minimálbéren, esetleg garantált bérminimumon. Esendőek, védtelenek, nincs szakszervezet, nincs kollektív szerződés, viszont van feketepénz, és van napi 12 óra robot. Itt óriási jelentősége van a legkisebb havi munkabérnek és a garantált bérminimumnak, hiszen jogszabályi háttér kötelezi a kifizetőt. Ezért sem mindegy, hogy milyen technikával, milyen eljárással, milyen megközelítéssel kezeljük ezt a speciális munkaerőpiaci tételt. Szó nincs arról, hogy Magyarország átadja a minimálbér jogát az Európai Uniónak, megismétlem: technikáról, eljárásról, megközelítésről van szó. Természetesen a munkabéreket a szociális partnereknek és a kormánynak együtt kell meghatároznia.

És ha megengedik, egy fél mondattal kitérnék az euró kérdésére is. Itt nagyon sokan beszéltek arról, hogy mennyit emelkedtek a munkabérek az elmúlt 12-13 évben. Szeretném megkérni önöket egy gyors fejszámolásra: a 2010-ben és a 2023-ban érvényes minimálbéreket számolják át euróra, de ha nem megy euróval, számolják át dollárra, és rögtön kiderül, hogy mekkora értéknövekedés volt a legkisebb munkabérek tekintetében, és sose felejtsük el, itt a legesendőbb munkavállalók sorsáról beszélünk.

Vezérszónokunk már megemlítette, hogy milyen következményekkel jár ez a 10-12 éves folyamat. Én csak vázlatosan sorolom fel, hogy igazából inflációban elsők lettünk, bérekben az utolsók. Egy nyugati polgár körülbelül a 3-4-szeresét keresi a magyarénak, és ha még idehozom a francia példát is, ahol heti 35 órás a munkahét, és most, hogy megemelik, esetleg 64 év lesz a nyugdíjkorhatár, akkor össze lehet vetni, hogy hol vannak ők. És ezt a mondatot én is szó szerint megismétlem, amit Kálmán Olga mondott, mert annyira egyetértek vele: az Orbán-kormány nem megoldandó problémaként, hanem előnyös, kívánatos dologként tekint az alacsony munkabérekre.

És ugye, tapasztaljuk azt is, hogy a vágtató infláció itt van velünk; számítás kérdése, hogy 20 százalékot mondunk, ha a fegyverpénzt is beleszámoljuk, de ha kivesszük belőle, 7 százalékkal csökkent a reálkereset egy év alatt Magyarországon.

Ennek a hosszú negatív tendenciának egyik egyenes következménye, amiről ma még nem beszéltünk, hogy a sanyarú bérviszonyok miatt az elmúlt évtizedben kitántorgott Európába félmillió emberünk, és most, a 2022. évben ismét emelkedő tendenciát vett, 2017 után ismét növekvő pályára állt az elvándorlók száma. És kik mennek el? Egészséges, bátor és a saját sorsukon változtatni akaró honfitársaink vállalták a külföldön való megmérettetést; távozásuk nagy veszteség az ország és az itthon maradt hozzátartozók számára.

Ha feltételezzük, hogy az idegen országban élő 500 ezer magyar fele adó- és járulékfizető, akkor körülbelül 250 ezer ember közteherviseléshez kapcsolódó befizetése nem jelenik meg a magyar államháztartásban és a központi költségvetésben. A gazdasági megváltó szerepében tetszelgő Orbán-Parragh-Nagy Márton-trojka az újraiparosítás lázában égve félmillió új munkavállaló beállításáról ábrándozik, amely lefelé fogja nyomni a hazai bérszínvonalat. Papolnak a hazai teljes foglalkoztatás szükségességéről, ezzel egy időben vietnámi, indiai, mongol vendégmunkások behívásával fenyegetnek, de egyetlen szót sem szólnak a Nyugat-Európában élő és dolgozó magyarok hazacsábításának igényéről, szükségességéről és annak lehetőségéről.

Elfogadhatatlan, hogy a magyar kormány egy vállrándítással lemondott az eltávozott értelmiségiek, szakmunkások és gyermekeik hazajöveteléről. Úgy tűnik, hogy az Orbán-rezsim már csak leírható veszteségként tartja számon a legújabb kori félmilliós magyar gazdasági emigrációt, olyannyira, hogy még a parlamenti választásokon való részvételük elé is akadályokat gördítenek.

Önök szerint Magyarország előre megy. Ezzel szemben én úgy látom, hogy önök hátramenetbe kapcsoltak. Köszönöm a türelmüket és a figyelmüket. (Taps a DK padsoraiból.)