Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

KANÁSZ-NAGY MÁTÉ, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Ugye, a törvényjavaslat azt a címet viseli, hogy a köznevelés területén alkalmazandó diszkriminációellenes intézkedésekről, ez, ugye, azt sugallja, minthogyha a teljes köznevelési, közoktatási ágazatról szólna a javaslat, és azt sugallja, minthogyha a teljes diszkriminációellenes intézkedések eszköztárát tartalmazná. Hát, ha ez így lenne, akkor egyébként nem egy másfél oldalas javaslatot terjesztettek volna be, hanem, azt gondolom, ennél azért jóval szélesebb palettát foglal magába az az eszköztár, amellyel a szegregáció, illetve a diszkrimináció ellen küzdhetünk, amiről azt gondolom az előttem lévő felszólalóval ellentétben, hogy egy nagyon helyes cél és egy nagyon-nagyon fontos cél különböző megfontolások alapján, és egyébként az sajnálatos, hogy a kormány csupán az Európai Unió bárminemű ajánlása és/vagy nyomása miatt próbál erre az útra lépni, és születik meg ez a javaslat. Hát, ennek a javaslatnak, ennek az intézkedésnek és sok másnak is egyébként sok-sok évvel ezelőtt kellett volna megszületnie.

(16.20)

(Az elnöki széket Dúró Dóra, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

De miről is van szó? Pláne, amikor diszkriminációról, szegregációról, hátrányokról, a feltételek, a lehetőségek vagy az esélyek hiányáról, egyenlőtlenségéről beszélünk, akkor én mindig szeretem azzal kezdeni a hozzászólásomat, hogy azért a magyar iskola nem egy légüres térben létezik, a magyar oktatási ágazat nem egy légüres térben létezik, hanem a magyar társadalomban, a magyar valóságban létezik, és amely különböző tendenciák, folyamatok működnek és zajlanak a magyar társadalomban, azok leképeződnek a magyar oktatásban is, így nem lehet mindenféle egyenlőtlenséget számon kérni a magyar oktatáson. Természetesen azt számon lehet és számon is kell kérni, hogy ezekkel az oktatásban, az iskolában lecsapódó egyenlőtlenségekkel mit tesz a magyar oktatás, mit tesz a magyar iskola, tudjae őket enyhíteni, korrigálni, vagy adott esetben még fel is erősíti őket. Ezzel kapcsolatban a PISA-eredmények valóban elég baljós képet mutatnak Magyarország viszonylatában.

Ha megnézzük a magyar társadalmat, itt azért egy nagyon komoly egyenlőtlenségi helyzetről kell beszélnünk, akár, ha a jövedelmi egyenlőtlenségeket nézzük, a jövedelmi decilisek, kvintilisek közötti egyenlőtlenségekről, vagy akár a GNI együtthatóról beszélünk, a kormány szeret arra hivatkozni  itt Rétvári Bence államtitkár úrral is talán többször vitáztunk az Eurostat-adatokról , az egy igaz állítás, amire államtitkár úr is hivatkozik, hogy az elmúlt bő egy évtizedben a szegénységben élő, vagy társadalmi kirekesztettséggel sújtott vagy ennek a kockázatnak kitett népesség aránya egyébként jelentősen csökkent Magyarországon. Ugye, 3,6 millió főről körülbelül 1,6-1,7-1,8 millió főre, ami arányában egy komoly csökkenés. Persze kérdés, hogy mihez viszonyítunk, kérdés, mi van, ha Nyugat-Európához viszonyítunk, a magyar átlagbérekhez, megélhetéshez viszonyítunk, akkor mi a kép, illetve azért önmagában ez az 1,8 millió fő még mindig egy nagyon-nagyon jelentős arány.

Ezen belül nagyon-nagyon jelentős, hogy közel 500-600 ezer ember az, akivel viszont a magyar kormány gyakorlatilag semmit nem tudott tenni az elmúlt 13 esztendőben. Az ő helyzetük nemcsak abszolút, de relatív értelemben sem semmilyen mértékben nem javult  itt a mélyszegénységben élők helyzetéről kell beszélnünk , sőt az ő relatív helyzetük, az ő relatív leszakadtságuk a társadalmi átlaghoz képest még egyébként nőtt is. A szegénységi rés mutatója fejezi ki ezt, ami sajnos az elmúlt bő egy évtizedben egyébként növekedett. Ez azt jelenti, hogy ma sokkal nehezebb kitörni a szegénységből, mint volt 2010-ben, 2005-ben vagy akár a 2000-es években. Több generációra van ahhoz szükség, hogy valaki ebből az állapotból kitörjön, illetve nem is ez a valaki fog kitörni, hanem az ő dédunokája vagy ükunokája, ha ez a társadalmi helyzet és ezek a folyamatok a jövőben is egyébként folytatódnak.

Kérdés az, hogy mit tesz a magyar kormány a magyar társadalomban, és még mindig az egyenlőtlenségeknél tartunk, és itt a munkaalapú társadalomról kell egy picit beszélni. Ez a munkaalapú társadalom mára már kiderült, hogy mit jelent. Ez azt jelenti, hogy munka van. Ez egy igaz állítás. Tehát gyakorlatilag, mivel Magyarországon munkaerőhiány van, vagy az ország többségében munkaerőhiány van  nyilván a meglévő munkanélküliség mellett , ez azt jelenti, hogy aki akar és tud, az dolgozik. Persze lehet, hogy nem Magyarországon dolgozik, hanem már régen külföldre kényszerült vagy külföldön vállal munkát, ezt most tegyük is zárójelbe. De ez ugye, azt jelenti, hogy tehát munka van, de más viszont nincs. Ezt elfelejtik hozzátenni, hogy a munkaalapú társadalom azt jelenti, hogy munka van, más nincs. Így például nincs minőségi közszolgáltatás, az ugye, nincs. Meg jó levegő, meg tiszta ivóvíz, meg természeti kincsek, tehát mind zöldpolitikai, mind szociálpolitikai szempontból lehet ezt az állítást elemezni.

Például azért sincs, és nem akarom most itt államtitkár úr idegeit borzolni, de ide kell hozni az akkumulátorgyarmatosítás törekvését is. Ez tökéletesen illeszkedik egyébként a képbe, és kapcsolódik a magyar oktatás helyzetéhez, ugyanis, amikor több száz és ezer milliárd forintokkal támogatják ezeket a szennyező gyárakat  hiszen ezek szennyező gyárak, az ivóvízkincsünket és az energiánkat fogyasztják , akkor egyébként pont a magyar közszolgáltatásokra nem jut megfelelő forrás, és sajnos ez is egy igaz állítás. A magyar oktatásra bőven az európai uniós átlag alatt költenek, GDP-arányosan ez a 4-5 százalékot alig éri el. Elég hamis az a kép, hogy Nyugat-Európához, Ausztriához történő felzárkózásról beszélünk. Ha nem költünk annyit oktatásra, mint a nyugati szomszédaink, akkor hogyan zárkóznánk fel? Hát sehogy. De ha még annyit is költenénk, akkor se zárkóznánk fel. Ez a felzárkózás akkor lenne igaz, ha arányában jóval többet költenénk, mint ők, hogy valamikor az ő szintjüket tudjuk elérni egyébként a jövőben.

A helyzet az, hogy a magyar kormány egy lefelé tartó versenybe nevezte be ezt az országot, ez ugye, a B-liga. Ez a B-liga az oktatásban, az egészségügyben, a lakáspolitikában, a foglalkoztatáspolitikában, a kultúrpolitikában, igazából, ha a társadalompolitikák széles palettáját idevesszük, ez a B-liga. Ez a B-liga azt jelenti, hogy az összeszerelő üzemek, a multinacionális vállalatok most már Távol-Keletről is akkumulátorgyárak formájában bejöhetnek az országba. Mi lemondtunk arról, hogy itt magyar tőkéből teremtsük a munkahelyeket, majd a külföldi tőke megteremti ezeket a munkahelyeket, és azzal ki van pipálva a feladat, elvégeztük azt a társadalompolitikai feladatunkat, ami a magyar kormánynak feladata lenne.

Szerintem ez nem így van, hanem a feladat az lenne, hogy a magyar humán tőkébe kellene beruházni, ehhez valóban oktatásra, egészségügyre, foglalkoztatáspolitikára, lakáspolitikára, végig lehetne sorolni, erre mind-mind szükség lenne. És akkor egyébként, mondjuk, ha az akkumulátorgyártást nézzük, akkor olyan tevékenységekbe tudnánk benevezni, ha továbbra is akarják erőltetni ezt az iparágat, ami kevésbé szennyező, ami magasabb hozzáadott értéket jelent, nem pedig az az összeszerelő tevékenység, ami a legkörnyezetkárosítóbb is egyébként. De nem ez a cél, hanem az a cél, hogy azokat a tevékenységeket végezzük el itthon, amit máshol nem akarnak elvégezni, amik után a legkevesebb adó származik és a legnagyobb szennyezés is.

Nos, ha megnézzük az oktatást  és most akkor próbálok erre fókuszálni , azt mondtam, hogy egy elhanyagolt terület. Ez a finanszírozás terén abszolút megmutatkozik, és itt a pedagógusbérekről nyilván meg kell emlékeznünk. Itt a kormány folyamatosan az Európai Unióra hivatkozik. Érdekes, hogy amikor a családi pótlék kifizetéséről vagy a magyar nyugdíjak kifizetéséről van szó, vagy hogy holnap elindulnake a távolsági buszok, akkor nem hivatkoznak az Európai Unióra, csak és kizárólag a pedagógusbérek esetén várják az Európai Uniótól a finanszírozást.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy az az oktatásirányítási, -szervezési rendszer, amit alkottak, alkalmase arra, hogy az oktatási hátrányokkal  kirekesztéssel, egyenlőtlenséggel  fölvegye a küzdelmet. Tehát akkor, amikor például nincs egységes oktatásirányítás, nincs külön oktatási minisztérium, amikor államosították, központosították a magyar oktatást, akkor hogyan lehet fölvenni valójában a küzdelmet a szegregációval és a diszkriminációval szemben.

Akkor, amikor olyan a Nemzeti alaptanterv, amilyen, amikor a folyamatos tárgyi tudásra koncentrál és óriási terheket ró a diákok és a pedagógusok vállára, akkor ez alkalmase arra, hogy fölvegyük a küzdelmet az oktatási hátrányokkal? Amikor gyakorlatilag a tanár szabadságát elveszi, amikor megköti a kezét, amikor az innovációnak, bármi újdonságnak az átvételét lehetetlenné teszi, akkor alkalmasak vagyunke arra, hogy ezek ellen a negatív társadalmi folyamatok ellen küzdjünk?

Most a szegregációról kell beszélnem. Megnéztem, hogy „A közoktatás indikátorrendszere 2021” kiadvány hogyan fogalmaz ezzel kapcsolatban. Ez azt mondja, hogy jelentős mértékben emelkedett az elmúlt években az iskolai szegregáció mértéke a hátrányos helyzetű és a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek körében. Ez ugye, összefüggésben van különböző jövedelmi szegénységi adatokkal. Ezzel kapcsolatban azt a megállapítást kell tennünk, hogy a jövedelmi szegénység és a szülők iskolai végzettsége között erős kapcsolat áll fenn, minél alacsonyabb végzettségűek a szülők, annál nagyobb az esélye annak, hogy egy 0-5 vagy 0-17 éves gyermek szegény háztartásban nő fel. Az alapfokú végzettségű szülők gyermekeinek nagyjából negyede élt jövedelmi szegénységben 2020-ban, a közép- és felsőfokú végzettségű szülők gyermekeinél ez az arány 8-10 százalék, illetve 3-5 százalék közötti. Ez is rámutat ezekre az egyenlőtlenségekre.

(16.30)

Ez a törvényjavaslat, ami előttünk fekszik  ezt itt a képviselőtársaim, a kollégáim elmondták , valóban egyfajta negatív ösztönzést tartalmaz, ez egy büntető jellegű intézkedés, tehát a forráselvonással akar operálni, nem pedig valami pluszt, valami pluszsegítséget próbál nyújtani.

Harrach Péter képviselőtársam most éppen nincs a teremben, ő úgy fogalmazott, hogy a szociálpolitika alapvető elve az önerő felkeltése. Én ezt úgy fordítanám le, hogy a képessé tevés nyilván a meglévő erőnek, a meglévő képességeknek a kibontakoztatása. De amit mondott Harrach Péter az önerő felemeléséről, én emellé még hozzátenném, hogy a szociálpolitikának és a társadalompolitikának az is feladata, hogy amellett, hogy az egyén képességeire és erejére hagyatkozik, a társadalmi erőforrásokat, a társadalmi erőket is bevonja. Én ezt úgy fogalmazom meg, hogy egy segítő hálót próbál az egyén, a család vagy éppen közösség köré vonni, és ezzel a segítő hálóval is akar képessé tenni és elérni valamiféle társadalmi mobilizációt, például többletvégzettség elérését, magasabb végzettség elérését vagy munkaerőpiaci pozíció javítását. Na, pont ennek a többleterőforrásnak a bevonását nem látjuk ezen javaslat kapcsán. Így a szociálpolitikának másik nagyon fontos alapelvét egyébként nem teljesíti ez a javaslat, de örülök, hogy ilyen szociálpolitikai szempontból is tudjuk vizsgálni az előttünk fekvő törvényjavaslatot.

Különböző kérdések fogalmazódtak meg bennem, hallgatva a vitát, olvasva a törvényjavalatot. Például mi lesz azokkal az iskolákkal, amelyeket ilyen szempontból megbüntetnek, és elvonják a finanszírozásuk 10 százalékát? Mi történik ezzel az összeggel? Ezt beolvasztják valahová, vagy mondjuk, odaadjáke más iskoláknak? Ugye, erről sem szól a törvényjavaslat.

Mi a helyzet azzal, hogy milyen fenntartású iskolákra vonatkozik a javaslat? Tehát ez igaz, hogy tényleg csak az állami fenntartású iskolákra vonatkozik, és más fenntartású, például egyházi fenntartású iskolákra nem vonatkozik?

Illetve, ha egy pici matematikai kitekintést teszünk, a százalékpont fogalmával operál a javaslat. Na most, mi a helyzet akkor, ha egy településen nem éri el a 20 százalékot a hátrányos helyzetű gyermekek aránya? Ugye, ha nem éri el a 20 százalékot, akkor nem tud előállni olyan helyzet, hogy 20 százalékpontnál nagyobb mértékben látjuk azt, hogy az iskolában a tanulók ott vannak az iskolapadban, ugyanis, mondjuk, egy 17 százalékos arány esetén nem tudunk 20 százalékpontot vagy annál többet levonni, mert akkor negatív százalékot kapnánk, ami nem lehetséges. Tehát ebből az következik, hogy tényleg csak nagyon kevés iskolára vonatkozik ez a javaslat, mert Magyarországon 150 településnél kevesebb számú az a település, ahol 20 százaléknál magasabb arányt látunk a hátrányos helyzetű gyermekek esetében.

Mi a helyzet akkor, ha van egy település, ahol több általános iskola van, mondjuk, átlagosan 7-8 százalék a hátrányos helyzetű gyermekek aránya ezen a településen, de vannak iskolák, ahol 1-2-3 százalék, de van egy iskola, ahol, mondjuk, 30 százalék fölött van? Mi történik azokkal az iskolákkal, ahol néhány százalék csupán, és mi történik azzal az iskolával, ahol 36 százalékos ez az arány?

Ha a szegregáció ellen szeretnénk tenni, akkor nagyon sok egyéb eszközt és forrást kellett volna még bevonni. És ha szegregációról beszélünk, akkor nem csupán az általános iskolákra kellene koncentrálni, hanem egyébként a magyar oktatási rendszerben a bölcsődétől a különböző egyetemi szintekig ott van a szegregáció. És nagyon-nagyon sok egyéb beavatkozási pontot lehetett volna és kellett volna még azonosítani, sajnos ezek elmaradnak. Ezzel így önmagában, pláne, hogy számos kérdés merül fel a javaslattal kapcsolatban, szerintem nem lehet érdemben tenni a magyar szegregáció ellen. A kormány ezt a lehetőséget sajnos elmulasztotta. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki padsorokból.)