Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

KANÁSZ-NAGY MÁTÉ, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Államtitkár úr úgy fogalmazott az expozéjában, hogy valóban egy finomhangolás történik az egészségügy területén, és tényleg arról van szó, hogy itt jönnek különböző területek félreformjára vonatkozó javaslatok, majd finomhangolások, majd megint egy picit nagyobb változások, aztán megint finomhangolások  most körülbelül az elmúlt egy évet idéztem fel.

És amikor itt ellenzéki képviselőtársaimmal egyetemben én is számonkérem a kormányon és az egészségügyi államtitkárságon, hogy hol vannak a nagyobb horderejű változások, akkor például Nacsa képviselőtársunk meg számonkéri rajtunk, hogy ezt miért kérjük számon; illetve fideszes képviselőktől is elhangzott, hogy hát, ez nem arról szól, miért erről beszélünk. De azért beszélünk erről, mert az egészségügy területén igenis komolyabb változásokra is szükség lenne, és ezt nem hiába mondjuk, nem csupán a mindennapos tapasztalások alapján mondjuk, hanem bármiféle nemzetközi felmérés, összehasonlítás, a magyar egészségügyre, általában a magyar lakosság egészségi állapotára vonatkozó kimutatások, kutatások, felmérések alapján mondjuk. Hiszen a fő kérdések mindig azok  és bármilyen egészségügyi módosítás kapcsán ezeket a fő kérdéseket kell föltenni , hogy hogyan alakul a magyar lakosság egészségi állapota és a magyar egészségügyi rendszer ezen hogyan tud segíteni, hogyan tudja a betegségeket megelőzni, illetve kezelni.

(Az elnöki széket dr. Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

És ebből a szempontból mindenképpen súlyos kijelentés, ami a mai napon is igaz, hogy a magyar lakosság egészségi állapota az ország lehetőségeihez képest, a magyar társadalom vagy gazdaság fejlettségéhez képest nagyon is elmarad, tehát elmarad ahhoz képest, hogy mire lennénk képesek; és más európai uniós országokhoz képest is elmarad, például a megelőzhető halálozások száma nagyon-nagyon magas. Ez gyakorlatilag az EU-átlag dupláját jelenti, ha ezt egy életkor szerint standardizált arányszámban fejezzük ki, ahogy a kimutatások ezt kifejezik.

Ilyen fontos kérdések valóban, hogy hogyan alakulnak a várólisták, az előjegyzési listák Magyarországon, hogy mi a viszony az állami és a magánegészségügy között, amivel ez a törvény is foglalkozik. Általában fő kérdés, hogy ki fog gyógyítani, 5-10-15 év múlva honnan lesz orvos, honnan lesz háziorvos, szakorvos, egyáltalán hogyan alakul a magyar egészségügy finanszírozása.

És ez azért nagyon fontos kérdés szerintem, mert alapvetően egy alulfinanszírozott egészségügyről van szó, és ez az alulfinanszírozottság számos problémát jelent. Recseg-ropog az egészségügyi rendszer, kapacitásproblémák, hiányok vannak, orvoshiány van, hosszas várólisták vannak, amiket az előttünk fekvő törvényjavaslat is nem többletforrás bevonásával, nem jelentős változásokkal, hanem különböző adminisztratív, bürokratikus változásokkal  és itt finoman fogalmazok  próbál kezelni, tehát gyakorlatilag toldozgatják-foldozgatják azt, amit lehet. Ezek az adminisztratív változások jellemzően szigorítások, korlátozások, egyfajta kényszerek rendszerbe építése. Nyilvánvalóan kell szigor, ha állami rendszerekről beszélünk, és ezeket a rendszereket egyben kell tartani, de itt teljesen egyértelműen arról van szó, hogy mivel alacsony a finanszírozás  és krónikusan alacsony hosszú évek, évtizedek óta, erre picit később kitérek, hogy ez hogyan alakul , mivel emiatt kevés az orvos, ezért a hiányzó praxisokat sem tudják úgy betölteni, hogy pluszorvosokat próbálnak bevonni a rendszerbe, hiszen pluszorvosok nincsenek, hanem fölülről átrajzolták a praxisokat. Ha az ügyeleti rendszer átalakításáról van szó, nyilván nem tudnak új orvosokat behozni a rendszerbe, hanem a meglévő személyi állománnyal dolgoznak, akkor a háziorvosokat kell valahogyan rávenni, hogy ügyeljenek. És a háziorvosok rávétele az ügyeletre bizony különböző kényszerítő intézkedésekkel, korlátozásokkal, inkább szigorral érhető el, semmint mondjuk motivációval, többletforrás bevonásával.

Elhangzott tehát itt a források alakulása, és mondom, hogy ez krónikusan alacsony. Ez úgy alakul  és a KSH legfrissebb adatait mondom, itt nyilván az elmúlt 1-2 évre vonatkozó adatok még nem szerepelnek , a legfrissebb adat szerint ez 7,3 százalék, ha a teljes egészségügyi finanszírozást nézzük; ebből az állami finanszírozás 5,2 százalék. Ez az 5,2 százalék tehát nagyon-nagyon alacsony. Ha megnézzük, az Európai Unióban az országok átlagosan, az EU-27-ek átlagát mondom, 10,9 százalékot költenek GDP-arányosan egészségügyre, de ebben szintén benne van az állami és a magánegészségügy aránya, de az állami finanszírozásuk is jóval magasabb, mint az alacsony magyar 5,2 százalék.

Mindig elhangzik itt az előttem elhangzó felszólalásokban, hogy ez a kormány, mármint a Fidesz-kormány jóval többet költ egészségügyre, mint a 2010 előtti kormányok. Általában én vagyok az utolsó a felszólalók sorában, ha a vezérszónoki felszólalásokat nézzük, én mindig megcáfolom ezeket az adatokat. Na, nem azért, mert nekem tisztem lenne a 2010 előtti állapotokat védeni, de hát mégiscsak a tényszerűség talaján kéne állnunk egy ilyen szakmai vitában. Hát, ha a tényszerűség talaján állunk, akkor azt látjuk, hogy ez a kormány 2010 óta kivonta a forrásokat az egészségügyből, hiszen ez az 5,2 százalék is csak az elmúlt 1-2 évben ugrott 5,2-re, ez krónikusan 5 százalékpont alatti finanszírozás volt, tehát ilyen 4,5-4,6-4,7-es GDP-arányos finanszírozás, míg 2010 előtt folyamatosan 5 százalékpont felett volt az állami finanszírozás aránya. És egyébként  idézőjelben mondom  csupán a 2008-09-es válság beköszöntével csökkent 4,9 százalékra, tehát éppenhogy 5 százalékpont alá. Ezt szintén csak a tényszerűség kedvéért kell megjegyeznünk, azt gondolom.

Egyébként nem is kell olyan messzire mennünk, ott van Ausztria a 11,5 százalékos GDP-arányos egészségügyi finanszírozásával. Itt különböző miniszterek, Lázár János vagy Navracsics Tibor miniszter urak is azt mondták, hogy néhány éven belül el fogjuk érni Ausztria szintjét. Hát, kérdezem, például ezt a 11,5 százalékos osztrák egészségügyi finanszírozást mikor fogjuk egyébként elérni; és tényleg nem kell messzire mennünk, hiszen szomszédos országról van szó.

Amiről szeretnék szót ejteni, és a törvényjavaslat is foglalkozik vele, az a fajta szigorítás, amit korábban bevezettek, és ez az állami és a magánegészségügy merev elválasztása. Mi is azt gondoljuk, az LMP is azt gondolja, hogy ez egy merev szétválasztás. Amikor alapvetően egy kapacitáshiányos, egy forráshiányos egészségügyi rendszerről van szó, akkor nem biztos, hogy szerencsés ezen rendszereknek vagy alrendszereknek az ilyen merev szétválasztása és gyakorlatilag a tiltása, korlátozása, amivel kapcsolatban most picit továbbmennek, mert ezeket az összeférhetetlenségeket adatbázisokon keresztül fogják tudni vizsgálni állami fenntartók, illetve állami kórházak, hogy ezek fennállnake, és ha fennállnak, akkor ilyen módon szintén adminisztratív eszközökkel próbálják ezeket megszüntetni.

Tehát a kérdésem az a kritika mellett: azzal, hogy ilyen mereven elválasztják ezt a két ágazatot, tulajdonképpen mit gondolnak, államtitkár úr, hogyan vélekedik, mit nyernek ezen? Tehát mi az ebből származó haszon és egészségügyi nyereség? Azzal az állapottal összehasonlítva, hogy ha nem lenne meg ez a merev szétválasztás és ebből a szempontból az előttünk fekvő törvényjavaslat szigorítása, hogy továbbmennek ezen a szigorításon, mit eredményez egészségügyi állapot terén, a megelőzés terén, a gyógyítás, kezelés terén? Tehát ez a módosítás hogyan lesz a betegek érdekében?

Ha a magánegészségügyről beszélünk, akkor alapvetően azt látjuk, hogy egy nagyon-nagyon fejlődő és dinamikusan fejlődő ágazatról van szó, amit én nem tekintek egy jó dolognak, mert én egy erős állami egészségügyben hiszek, hiszen azt gondolom, ez garantálhatja minden állampolgár számára a magas minőségű egészségügyi ellátást, illetve megfelelő feltételek, megfelelő finanszírozás esetén ez garantálná. Nyilván az emberek kényszerből és különböző motivációk alapján mennek a magánegészségügybe, mert nem találják meg a számításaikat, a bizalmat, a megfelelő orvost  nagyon különböző okok vannak  az állami egészségügyben, és a magánegészségügybe kényszerülnek. Tehát ez egy választás, de ez egy kényszer érvényesülésének a kérdése is.

Tudjuk azt, hogy a magánegészségügy százmilliárdos nagyságrendben profitál gyakorlatilag a betegekből, a betegségekből, és amikor azt mondjuk, és egyébként a Fidesz-kormány is mondta ezt korábban, hogy az egészség nem lehet üzlet, akkor mégiscsak az áll fenn, hogy ez egy ezermilliárdos üzlet. Hogyan fogják ezt visszaszorítani, és hogyan fogják a betegeket visszahozni az állami egészségügybe? Azért is kérdezem, mert a módosítás egyik fontos pontja erre vonatkozik. Ez a szándék megmutatkozike például ezen módosítás mögött? És nem félneke attól, hogy a továbbiakban is folytatódik az a tendencia, hogy még több orvos, szakorvosok, de akár háziorvosok is hagyják ott a praxisukat, hagyják ott az állami álláshelyüket és mennek át a magánegészségügybe? Ez a javaslat hogyan fogja ezt megváltoztatni?

(15.10)

Ez egy nagyon igazságtalan állapot tehát, ahogy a magánegészségügybe kényszerülnek az emberek, hiszen nyilván akinek van pénze, aki meg tudja finanszírozni, az megveszi ezeket a szolgáltatásokat, aki pedig nem tudja, annak  idézőjelben mondom  marad az állami egészségügy, amely sokszor valóban nem tudja kielégíteni megfelelő módon a szükségleteket. Ott vannak például a várólisták. A vitában is elhangzott az a friss hír, amellyel kapcsolatban látom államtitkár úr nonverbális jelzéseit, miszerint  mondja a hír  a top három leghosszabb várólistán közel 32 ezer beteg van, de összesen 40 ezren várnak valamilyen műtéti beavatkozásra a kórházakban, ezt közölte az állami egészségbiztosító. Itt van például a gyakran idézett csípőprotézis-műtétek száma, a hír szerint éppen 7424 fő vár jelenleg csípőprotézis-műtétre. Én megnéztem a NEAK számait, ha nem is az előző hónapra vonatkozóan, de talán január-februári adatok rendelkezésre állnak, ez körülbelül pontos szám. Államtitkár úr, ezt megerősíti vagy cáfolja tehát, hogy közel 40 ezer fős várólistákkal dolgoznak a kórházak, illetve ilyen sokan várnak beavatkozásra?

Szóba került az egyik kedvenc témánk, a szakrendelők államosítása. Mindig felteszem a kérdést az államtitkár úrnak, hogy hogy áll ez a folyamat, mi a helyzet, államosítjáke a szakrendelőket. Egy ezzel kapcsolatos írásbeli kérdésemre egyébként holnap éjfélkor jár le a kormányzat részéről a válaszadási határidő, de most kérem államtitkár urat, hogy előlegezze meg a választ, adjon kis előzetest ebből a válaszból, tehát hogy hogy áll ez az államosítási folyamat. Én például azt tapasztaltam  és Lukács képviselőtársam is említett konkrét példát konkrét településről, konkrét szakrendelőből, de hadd említsem meg az újpesti szakrendelő intézményt, amelynek működéséért még alpolgármesterként én is felelős voltam 2019 óta , hogy Újpesten tudtuk csökkenteni a várólistákat, szakrendelés esetén előjegyzési listának hívjuk; szervezéssel, okos megoldásokkal, menedzsmentbeli változásokkal tudtuk megoldani, és nyilván új orvosok és új kapacitások felépítésével. E kapacitások felépítésében az önkormányzati forrásoknak, a különböző beruházásoknak, fejlesztéseknek, működési támogatásoknak bizony szerepük volt. Éppen ezért félő, hogy ha az önkormányzatoktól elveszik az intézményeiket, a szakrendelőket, akkor a várólisták tovább nőhetnek. Tehát kérem államtitkár urat, ezzel kapcsolatban is reflektáljon.

Még egyszer összefoglalva: azt gondolom tehát, hogy van egy kapacitáshiányos, forráshiányos rendszer, amely nagyon-nagyon súlyos kihívások elé néz abból a szempontból is, és nyilván ez egy tendencia, nemzetközi, világtendencia, hogy az egészségügyi ellátások iránti igény folyamatosan nő, de ez teljesen természetes, hiszen szeretnénk minél tovább élni, minél tovább egészségesek maradni, minél hamarabb megelőzni betegségek kialakulását. A másik kihívás, amely éri ezeket a rendszereket, az alapvetően a forráshiányos környezetből, a kapacitáshiányokból következik, az elöregedő orvostársadalomból, abból, hogy egyre kevesebb az orvos. Azt látom tehát, hogy valóban finomhangolásokkal próbálják kezelni ezeket a problémákat, amely finomhangolások viszont nem lesznek elegendők ahhoz, hogy e rendszer problémáit kezeljük. Ha nem tudnak bevonni érdemben több pénzt, ha nem tudjuk elérni az Európai Unió finanszírozását, és akkor még nem is beszéltem arról, hogy az elmúlt 5-10-15 évben súlyos száz- és ezermilliárd forintok nem érkeztek meg az egészségügybe, amelyek megérkezhettek volna például akkor, ha a 2008-as finanszírozást GDP-arányos szinten megtartják a rendszerben, tehát ilyen források megérkezése nélkül, én attól tartok, nem fogják tudni kezelni a magyar egészségügy valóban nagyon súlyos betegségeit, problémáit. Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki padsorokból.)