Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Felszólalásom elején a mai nap legfontosabb feladataként szeretnék boldog nőnapot kívánni minden, a teremben lévő és a bennünket követő hölgy számára.

Teljesen őszinte leszek, nem úgy készültem erre a mai vitára, mint ami kerekedett belőle, nem gondoltam volna, hogy a decemberi Matolcsy György-féle igazságbeszéd ilyen fronton és ekkora nyilvánosság előtt folytatódik. Szerintem erre a média sem készült még fel kellőképpen, de biztos, hogy történelmi pillanatokat éltünk át, mert számomra is mellbevágó minősítések, kritikák hangzottak el. A legnagyobb baj mégis az, amikor azt mondja Matolcsy György, hogy elvi ellentét van a kormány és közötte. Tehát, ha tényleg egy sértődésről lenne szó vagy valamifajta személyi konfliktusról vagy egy olyan helyzetről, ami különböző becsípődések vagy tüskék miatt egy ilyen retorikai frontra megy el, akkor azt mondom, hogy ki lehet húzni a tüskéket, fel lehet oldani a kommunikációs konfliktust, és az egy sokkal könnyebben kezelhető helyzet.

Az az elvi ellentét viszont, ami kétségkívül fennáll a jegybank és a kormány között, nagyon sok mindent lehetetlenné tesz. Ha elvi ellentét van kormány és jegybank között, akkor az infláció kezelhetetlen. Ha elvi ellentét van egy kormány és a jegybank között, akkor a forint árfolyama nem rendezhető, és óva inteném ellenzéki képviselőtársaimat is attól, hogy most a Matolcsy-féle kritikában valami ellenzéki visszaigazolást találjanak vagy ilyen győzelemként próbálják ezt előadni, mert a nemzetgazdaság egy nemzetstratégiai fontosságú valamiként annyira fontos, hogy itt ellendrukkerségnek nincs helye. Itt az ellendrukkerség hazaárulás, tehát nekünk mindannyiunknak annak kell szurkolni, hogy a gazdasági mutatóink és egyáltalán a mindennapi életünk egy fenntartható pályára kerüljön, és marhára nincs szó erről.

A helyzet az, hogy bár persze a Matolcsy-megállapítások 85 százalékával minden ellenzéki egyetért, az igazi baj ez az elvi ellentét; és ugye, a másik legfontosabb, amit Matolcsy elnök úr kiemelt, hogy vane terv. Én nagyon sokat tudnék vitatkozni arról a sikerkorszakról, amit ő annak nevez, a 2010-es éveket, hogy azok az idézőjeles „tervek”, amiket keresztülvittek, ezek mennyire voltak hasznosak, mennyire képviselték a nemzeti érdeket. Az egymillió új munkahely mögött is azért fellelhetünk néminemű statisztikai bűvészkedést, hiszen sokszor beszéltünk erről a 2010-es évek elején; korábban a diákmunkásokat nem számolták oda, aztán a közfoglalkoztatottakat sem úgy, ahogy, a külföldön dolgozó, sokszor kényszerből külföldön dolgozó magyarokat sem, a statisztika pedig azt is erre a sorra számítja, aki havonta egy vagy hetente egy órát dolgozik. Tehát látszik, hogy az egymillió új munkahely mítosza azért nagyon sokat torzul, ha statisztikai vizsgálatnak vetjük alá, de egyébként magával a céllal én nem vitatkozom, sőt ez egy jó cél, és nyilvánvaló, hogy ha a teljes foglalkoztatottság felé akár csak közelíteni sikerül, az nagyon jó.

Említette elnök úr a másik örök vitatémánkat, a forintosítást, és itt a devizahitelek forintosítása kell hogy előkerüljön; hát, ezt sikertörténetnek nevezni egészen elképesztő meghamisítása a történelemnek, a tényeknek, mert ez a kormány lepaktált a bankokkal, lepaktált a végrehajtókkal, piaci árfolyamon forintosított. Ezen a Magyar Nemzeti Bank hatalmas profitot kaszált, és ezt a hatalmas profitot, amin egyébként ültek nagyon sokáig, soha nem juttatta vissza a kisemmizett, kilakoltatott, végrehajtók által tönkretett családok számára. Kikérem magamnak, hogy ezt bárki sikertörténetnek nevezze, felháborító!

A harmadik ilyen pont pedig a társasági adó 9 százalékra történő mérséklése volt. Hát, vizsgáljuk meg ezt egy kicsit alaposabban! Egy multicég esetében ez kétségkívül egy terebélyes engedmény volt, ugye, 15-ről 9-re levinni egy adókulcsot, ez azt jelenti, hogy kicsit több mint a felét meghagyjuk, a multicég nagyon jól jár.

(10.30)

No de egy magyar kisvállalkozás esetén mit jelentett ugyanez? Egy, azaz 1 százaléknyi adókönnyítést. Ez tökéletesen megmutatja ennek a kormánynak a hozzáállását a multikhoz, illetve a magyar vállalkozásokhoz, és egyébként a jegybank is asszisztált ehhez a folyamathoz. Tehát amit Matolcsy György sikertörténetnek nevez, az szerintem ezer sebből vérzik, és tudom vitatni.

Amiben viszont egyetértünk, hogy a 2010-es évek egy relatíve nyugodt és nagyon-nagyon forrásbő időszakot jelentettek, kétségkívül rettenetesen széles mozgástérrel a mindenkori kormány számára, hogy beavatkozzon, és ezen időben ez a kormány nem igazán tett semmit, mondjuk, az osztrák vagy a német munkaerőpiaci nyitás kapcsán azt illetően, hogy motiválja és itthon próbálja tartani azokat a magyar fiatalokat, akik, még egyszer mondom, sokszor kényszerből vagy az itteni brutális hitelterhek törlesztési kényszere miatt mentek el Nyugatra. Tehát egy kivándorlási spirált hagyott, engedett ez a kormány, és nem fogalmazott meg ezzel szembeni programokat. De a 2010-es évek, szögezzük le, boldog békeidők voltak gazdasági szempontból ahhoz képest, ami most van, egy forrásbő időszak volt. A helyzet az, hogy 2019-re viszont már valóban látszott az, hogy egy egészen másfajta évtized elébe nézünk, egy recesszió felé közelítő állapot közeleg, inflációs nyomás lesz rajtunk, és egy egészen más típusú gazdaságpolitikai megközelítés kellene. 2019-ben, ahogy Matolcsy György is elmondta, egyértelmű törés következett be: az MNB a fékre lépett, a kormány pedig a gázra lépett.

Az az inflációs katasztrófa, amiben most élünk, ami napjainkban tépázza egyébként a családtámogatásokat, a gyermeket nevelők vásárlásain pluszadókat keletkeztet, és minden magyar ember számára nehézségeket okoz, ott kezdődött. Egészen elképesztő, amikor Matolcsy György szedi szét darabokra a kormány szankciós inflációról szóló, egyébként unásig hangoztatott paneljét, hiszen egyértelművé teszi, hogy az az inflációs nyomás már jóval a fegyveres konfliktus kirobbanása előtti időszakban megvolt, már akkor az uniós top öt-hatban volt a magyar inflációs adat. Tehát egy rettenetesen rossz bázisra rakódtak rá a mostani hatások, és így összességében valóban elharapózott az az infláció, ami egyébként részese annak, amit szintén Matolcsy György mondott, hogy hazánk fenntarthatatlan pénzügyi csapdában és termelékenységi csapdában van. Azt is elmondta, hogy sokáig velünk lesz az infláció, és hogy a 2023-as költségvetés is egy inflációs költségvetés, nem tesz eleget, nem tesz érdemben a hatások csillapítása érdekében.

De itt hallgatva elnök úr szavait, összedugtuk a fejünket, és valóban az egyik legmegrázóbb adat az, hogy elmondja, hogy Romániával fej-fej mellett haladt a magyar gazdaság, de most már az sem kizárt, hogy megelőztek bennünket ezen a téren is. És amikor a magyar élelmiszeripar az Unióban a második leggyengébb termelékenységi adatokat tudja felmutatni, akkor az valami egészen elképesztő egy mezőgazdasági bázisú országban, amely tényleg Európa éléskamrája volt, de legalább az önellátásra most is alkalmas lenne, és nemzetinek mondja magát egy kormány, amely 12 év alatt nem tett érdemben és eleget ezért. És tényleg azt látjuk, hogy bár ilyen konkrét áruhiány nagyon ritkán van, de a megfizethetőség is egy ellátásbiztonsági tényező. Tehát amikor 500-600 forint egy darab kígyóuborka, és egy csomag paprika, 5-6 darabos, 1000 forint fölött van, mondjuk, egy osztrák élelmiszerláncban, akkor azt mondom, hogy ez is egy ellátásbiztonsági kérdés, mert nagyon sok család ezt és ilyen áron már nem fogja tudni megvásárolni és a gyerekei elé tenni az asztalra.

És amikor azt mondja Matolcsy György, hogy reformsivatag van Magyarországon, és kétségkívül az van, akkor feltételezhetően arra is gondol, hogy nem sikerült Magyarország kitettségét csökkenteni, nem sikerült elérni még azt sem, hogy az alapvető élelmiszerek hozzáférhetősége tartósan sikeres lehessen.

És igen, elmondja Matolcsy, hogy az ársapkák rendszere milyen tekintetben káros, ezt legkésőbb január 1-jével ki kellett volna vezetni, de aztán a fideszes és KDNP-s vezérszónokok nem mondják el azt, hogy hogyan játszanak össze a multicégekkel. Mitől pörgeti az ársapka az inflációt? Hát, attól, kérem szépen, hogy hat-hét terméknek befékezik az árát, csak éppen van hat-hét ezer termék, aminek az árával a kereskedő teljesen szabadon babrálhat, jellemzően a nagykereskedő. A hat-hét ezer termék árába fogja beépíteni azt az átmeneti kiesést, amit az ársapka számára okozott.

És mit tett ezzel szemben Magyarország Kormánya? Felszólította a felügyeletet, hogy ellenőrizze ezeket a folyamatokat, vagy vegye elejét, vagy bírságokat szórt olyanok számára, akik kimutatható módon visszaéltek a fogyasztói bizalommal? Nem. Megkérdezem: egyébként a Magyar Nemzeti Bank tett lépéseket ez ügyben, vagy megkérdezte a kormányt, hogy figyele erre a területre, védie a magyar fogyasztók pénztárcáját? Mert ez egy fogyasztóvédelmi kérdés. A Magyar Nemzeti Bank portfóliójában pedig a fogyasztóvédelem tudtommal és egyébként nagyon helyesen ott van.

A reformsivatag tekintetében tehát el kell mondani, hogy az ársapkák rendszere, bár talán reform, de mégiscsak egy rossz irányú reformnak tűnik, és kiemeli azt az elvi ellentétet, amely a kormány és a jegybank között kétségkívül fennáll.

Muszáj vitatkoznom még egy témával. A Covid-időszak és a sokszor teljesen indokolatlan korlátozások kapcsán merült fel az úgynevezett Kurzarbeit fogalma. Arra kérem ellenzéki kollégáimat, hogy ne próbáljuk összehasonlítani, mondjuk, a német vagy osztrák típusú Kurzarbeitet, a vállalkozók és a munkavállalók bérkipótlását azzal, ami Magyarországon történt, hogy november végén megígérték azt, hogy esetleg majd segítünk a bérkipótlásban, és volt, ahol február elején még nem jelentkezett a számlákon az érintett összeg. Volt olyan nyugat-magyarországi család, ahol az egyik családtag, aki Ausztriában dolgozott, otthon ülve a lezárások alatt megkapta minden egyes havi fizetésének a 70-80-90 százalékát, az ő saját testvére, aki egyébként meg Magyarországon dolgozott, nem kapott egy fillért sem.

Tehát azért ne hasonlítsuk ezeket össze, mert nem az a baj, hogy az MNB egy 11 000 milliárdos csomagot indított, hogy ebben a kétségkívül nehéz helyzetben pörgesse a gazdaságot. Az a baj, hogy ebből nagyon-nagyon kevés jutott arányaiban a mikro-, kis- és közepes méretű vállalkozásoknak és azoknak a magyar munkavállalóknak, akik a hátukon cipelik ezt a nemzetgazdaságot. Ők adják a munkahelyek kétharmadát, kérem szépen, nem az agyonkényeztetett multicégek, amelyek mindenféle adókedvezményt, vissza nem térítendő támogatást most is százmilliárdjával kapnak. Már nem is feltétel, hogy munkahelyeket teremtsenek. A magyaroknak kellene ugyanezeket a kedvezményeket biztosítani. És egyébként, ha az MNB részt vesz vagy indít egy hasonló programot, felhívhatná a jogalkotó figyelmét is arra, hogy igenis Magyarországon a magyar legyen az első, az a magyar mikro-, kis- és közepes méretű vállalkozás, amely nélkül nincs nemzetgazdaság, évtizedek óta ők viszik a hátukon ezt a boltot, és ők fogják a következő évtizedekben is.

Nagyon fontos beszélnünk egy olyan dologról, ami valahogy a Matolcsy-féle expozéból kimaradt, ez pedig a forint árfolyama. Ez az egyik legbrutálisabb különadó, amit a magyar családok megfizetnek, a gyenge forint ára. Éves szinten túlzás nélkül ezermilliárdos nagyságrendű különadóról beszélünk. Az a különösen kellemetlen ebben, hogy az első Orbán-kormány olyan 266 forint körüli euróárfolyamon vette át a kormányzást 2010-ben, és az első fegyveres konfliktusról szóló híreket megelőzően is azt láthattuk, hogy olyan 366 forint környékén volt talán emlékeim szerint az euró árfolyama. Ez ment fel utána a 430-as rekorderszintig, de még most sem tudott visszaállni akárcsak a háború előtti szintre, a 2010-es pedig nagyon-nagyon messze van.

Van itt az MNB-nek egy történelmi felelőssége, a kormánnyal együtt egyébként: tudatosan engedték el hosszú éveken keresztül a forintot, és nem avatkoztak be kellőképpen. A helyzet az, hogy a kormánynak ez nagyon jól jött, mert nem a magyar családokkal foglalkozott, meg nem azzal, hogy egy babakocsi vagy egy külföldről behozott gyermekruha után is sokkal magasabb árat fizetnek a családok a kelleténél; ő azzal foglalkozott, hogy a stratégiai szövetségesei, a multicégek, az exportáló multicégek jól járjanak, az erősebb devizájukért nyilván többet tudjanak itt ezen a piacon tenni, és kevesebb fizetést kelljen a saját pénznemükben kiosztani. A gyenge forint nekik nagyon-nagyon jól jött, a magyar családok pedig évtizedes távlatban ráfizettek.

Aztán amikor a Nemzeti Bank kapcsolt, és kétségkívül tett lépéseket az árfolyam stabilizálása érdekében, ezt már csak nagyon későn, nagyon alacsony hatásfokkal és rettenetesen drágán tudta megtenni. Alelnök úrhoz fordulok. Számszerűsítették önök azt, hogy a forint stabilizálásának a kísérlete most mekkora felárral jár? Tehát százmilliárdokra kiszámítva mennyibe került, mondjuk, az előző egyéves időszakban? Itt ’21-ről beszélünk, tehát nagyon nehéz az akkori árfolyammozgások és a mostaniak között párhuzamot vonni, de mégiscsak érdekelne, hogy követike önök ezt, hogy mekkora az a brutális, elképesztő felár, amit fizetniük kell és fizetni kell egyébként Magyarországnak, ahhoz képest, mintha boldog békeidőkben rendezték volna az árfolyamot, és az, ha nem is lehetett volna bebetonozva, de mégiscsak egy kiszámítható pályán mozgott volna.

Éppen ennek kapcsán nyújtottuk be azt a javaslatunkat a korábbiakban, hogy a forint árfolyamát, a nemzeti fizetőeszköz védelmét akár alaptörvényi szinten is szavatolni kellene, lehetne. Érdekel bennünket a Magyar Nemzeti Bank álláspontja erről. Tudjuk, és nem is akarjuk a forint árfolyamán törvényekbe írni, egyértelmű. Az Alaptörvényt ritkán szoktuk dicsérni ellenzéki oldalról, én most mégis megteszem, mert van egy fejezet, ami szerintem jó. Ez a közpénzügyi fejezet. Nem csak egy fejezet jó, de most ezt szeretném dicsérni. A közpénzügyi fejezet és egyáltalán az, hogy a nemzeti vagyonról vannak benne kitételek, szerintem pozitív, közpénzügyi alkotmány ráfér minden nemzetgazdaságra.

(10.40)

No, de hogyha a nemzeti vagyont védjük alaptörvényi szinten, akkor miért nem védjük azt a faktort, ami a legjobban befolyásolja a nemzeti vagyon értékét? Mert ez a nemzeti fizetőeszköz vásárlóereje, az, hogy mit lehet vele kezdeni. Ha mindezt nem tesszük meg, akár alaptörvényi szinten, akkor nem szavatolható az, hogy a forint árfolyamát is védjük, és akkor nem lesz alaptörvény-ellenes az, hogyha valaki tudatosan elengedi és gyengíti a forintot, mint ahogy az több mint tíz éven keresztül történt.

Összességében tehát nagyon sok mindennel és a kritikai elemekkel egyetértünk, nagyon sok további megjegyzésünk van ehhez, de a legnagyobb baj mégis az, hogy nem egy sértődésről és nem egy tüskéről van szó, hanem egy valódi elvi ellentétről, ami lehetetlenné teszi a forint árfolyamának rendezését, az infláció kezelését, nagyon-nagyon súlyos problémákat vetít előre a jövőre nézve.

Éppen ezért követeljük azt, hogy a kormány és a jegybank tisztázza az álláspontját, találják meg végre a közös hangot, mert a magyar munkavállalók és a magyar vállalkozók arra tartanának igényt, hogy végre, hosszú évek után kiszámítható környezetben tudjanak dolgozni, élni és a szülőföldjükön boldogulni. Köszönöm. (Vajda Zoltán tapsol.)