Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Így a vita elején, közepén fontosnak tartom leszögezni azt, hogy nekem alapvetően tetszik az, ha megpróbáljuk körülhatárolni a család felelősségét, és az is tetszik, ha ez egy konzervatív életérzéssel találkozik. A problémám az, hogy ebből a javaslatcsomagból inkább egyfajta neoliberális kegyetlenség süt, és az látszik visszaköszönni. Mert látom én, hogy bár a Fidesz régen azért barátkozott a liberális modellel, ami a szociális biztonságot és ellátást illeti  azt szerencsére elengedte , most a konzervatív modellnek valami teljes mértékű félreértelmezésével próbálkozik. Hiszen az, hogy bizonyos ellátási formákat, segítséget nem alanyi jogon biztosít, vagy igyekszik az alanyi jogúakból visszatáncolni, és ezt más szervezetekre bízni, ez még vitaképes lehetne, ha azokat a más szervezeteket  jelesül az egyházakat, a családot  nem véreztette volna ki abból a szempontból, hogy nincsenek erőforrásaik ellátni ezeket a feladatokat.

Tökéletesen látjuk, hogy az ellenzéki képviselőtársaknak is jár azért a kritika. Kétfélét ígértem: az egyik, hogy valóban jobb megtanítani halászni, mint halat biztosítani. Tehát láttuk már, hogy mondjuk, a felelőtlen segélyezés hova vezetett másfél évtizeddel ezelőtt, abba az irányba semmiképp nem javaslom a visszatérést. De ami sokkal nagyobb baj, hogy ne tegyünk úgy, minthogyha ezt a vitát nem folytattuk volna le tíz évvel ezelőtt ugyanezen a helyen. Amiről itt beszélünk, az alaptörvényi szinten dőlt el tíz évvel ezelőtt, képviselőtársaim, amikor is teljes joggal tiltakozott nagyon sok mindenki az ellen, hogy itt a szociális biztonságot illető alapjogok szavatolása nem került be az Alaptörvénybe.

Itt egy államcélt fogalmaztak meg. Ez körülbelül ugyanolyan volt, mint a lakhatáshoz való jog, ami szintén nincsen benne az Alaptörvényben. Egy törekvést jelenítenek meg, hogy majd ha úgy gondolja, és ha lesz elég költségvetési forrása, akkor mindent megtesz a cél érdekében. Látjuk azóta, hogy ez mennyire kényszeríthető ki. Tehát közvetlenül kikényszeríthető jogosultság az Alaptörvényből nem származik, márpedig ha így van, akkor alatta egy-két szinttel, egy sima törvénybe miért ne írhatná azt a jogalkotó az indoklásban, amit akar. Egyébként nem írhatja, mert úgy gondolom, hogy ezzel az indoklással, ami előttünk fekszik, egy normális jogállamban az lenne a következő lépés, hogy normakontroll, Alkotmánybíróság, kasszáció, elkaszálják, visszaküldik, meg kell változtatni; az biztos, hogy ebben a formában nem mehetne keresztül.

A családra mutogatás a szociális ellátás tekintetében azért nagyon durva, mert ez a magát családbarátnak nevező kormány nyolc fronton tett meg olyan merényleteket a magyar családokkal szemben, amelyek nemcsak Közép-Európában, egész Európában párjukat ritkítják. Ezt a nyolc területet a következőkben mindenképpen részletezni fogom. De azt látnunk kell, hogy még az említett lakhatás területén is, még ott is, ahol volt a sok nagyon rossz  tehát a devizahiteleseket eláruló kezdeményezések a bankokkal való lepaktálásuk közepette , volt egy Nemzeti Eszközkezelő, amit egy kiválóan felkészült államtitkár képviselt ráadásul.

Nem tekintem ezt végső megoldásnak semmiképpen, átmeneti segítségnyújtásként tudtunk rá tekinteni. Az alapfilozófiájától forog az ember gyomra, hogy elveszik az ember ingatlantulajdonát, és aztán bérelje azt vissza másoktól, de ha a kilakoltatás az alternatíva, akkor mondjuk azt, hogy egy átmeneti időre ez levegőt tudott biztosítani. Egyébként még az sem volt rossz, hogy viszonylag kedvezményes feltételek között vissza lehetett szerezni a saját ingatlantulajdont. De még itt sem vállalta fel a kormány azt, hogy olyan feltételrendszert csinál, amivel sok-sok tízezer emberen tartósan tudott volna segíteni. Aztán végül ezt a feladatot is kiszervezte, jellemzően az egyházi, és érdekes módon éppen a szociális szférában és tevékenységben érintett szervezetek számára; a finanszírozásról pedig lehet vitatkozni, hogy az elég lesze, vagy sem.

Azt is látjuk, hogy a klasszikus szociális jogokat elengedte ez a kormány. Tehát neki az a lényeg, hogy alapjogi szinten ne kelljen semmit sem biztosítania, de pont a saját Alaptörvényében szerepel egyébként egy megélhetési minimumhoz való jog, illetve erre való következtetés, ez azért alapjogi szinten ott van. És itt van igazából a nagy vitaterületem ellenzéki kollégákkal, de egyébként önökkel is. Nyilván az ilyen alapjövedelem-típusú megoldásoktól mi azért eléggé fázunk. Tehát hozzám nem áll az közel, hogy feltétel nélkül kapjon valaki bevételt, és ezzel a motivációs szintjét egy korábban ismeretlen szintre szállítsuk le.

De még amikor itt a közös programalkotás során erről eszmecserék voltak, és markánsan ragaszkodtunk ehhez az állásponthoz, ott is azt mondtam, hogy három feltétel bekövetkezése esetén tudom azt elfogadni, hogy egyébként egy nehéz helyzet, válsághelyzet közepén valóban, gyerek semmiképp ne éhezzen, ne szenvedjen szükséget, és család se. Ez a három feltétel pedig: a munkaügyi központtal történő együttműködés, az egészségügyi szervekkel történő együttműködés és a gyermekvédelmi, gyermekjóléti szolgálatokkal történő együttműködés. Úgy gondolom, ha ezen a három területen valaki bizonyítja az együttműködési hajlamát és elkötelezettségét, akkor ott nyilvánvaló módon belép egy olyan állami kötelezettség, hogy adott esetben igen, akkor annak a családnak az átmeneti segítséget biztosítsa, de alapvetően halászni kellene megtanítani, és nem a halat szolgáltatni.

És azt látom az összes többi esetben, hogy az összes eszközt elveszi a kormány. A finanszírozást is elveszi, és aztán azt mondja egy neoliberális kegyetlenséggel, hogy boldoguljon a család, ahogy tud. A klasszikus konzervatív gondolat nem ilyen, egyáltalán nem ilyen. Hisz a vállalkozás szabadságában, hisz abban, hogy aki a tehetségénél, a szorgalmánál fogva előrébb akar jutni, az tehesse meg, és kapjon ehhez segítséget, nem segélyt, hanem egy olyan klímát, amiben ezt meg tudja valósítani. Viszont keresztényszociális alapon biztosít egy védőhálót a lenti szinteken, mondjuk, olyan esetekben, amikor egy gyerek élete megy tönkre azért, mert a szüleitől az alapfokú és elvárható támogatást, segítséget sem kapja meg.

De önök ezzel szemben valami egészen mást csinálnak, és ez tetten érhető még olyan területeken is, mint a lakhatás másik frontja, ahol ha valaki a tehetségével, a szorgalmával akar előbbre jutni, mondjuk, elkezdene spórolni egy önálló tulajdonú ingatlanra, vagy csak éppen egy bankhitelnek az önrészére, akkor önök mit csinálnak? Még a lakáscélú előtakarékosság állami támogatását is megszüntetik, mert ott is csak sarcolni, megszorítani akarnak, aztán ígérik azt, hogy lesz helyette valami másfajta, lakhatást támogató módszer. Évek telnek el, nincsen, és idehozzák elénk azt a csomagot, ahol a lakástakarék végre, hosszú évek után szóba kerül, egész pontosan úgy, hogy a nyugdíjminimumhoz kötött feltételeinél a nyugdíjminimumot, a 28 500 forintos összeget átnevezik az új nevére. Egészen elképesztő tehát, amit művelnek!

(13.40)

Ugyanez igaz a speciális nevelési igényű gyermekek esetében. Jogszabály köti önöket, biztosítják a státuszt, meg kellene hogy kapják ezek a gyermekek a fejlesztést, az összes elérhető intézményben, ahova járnak vagy ahova el kellene hogy kerüljenek, de akkora a munkaerő-hiány, és jogilag hiába van meg a státusz, olyan kevés az ember, hogy az érintettek vagy nagyon nehéz körülmények között, vagy sehogy nem tudják megkapni a szükséges fejlesztéseket, vagy úgy, hogyha elmennek a magánintézményekbe egy féléves várólista végére, és ott fizetnek érte.

Tudják önök, hogy egy óra fejlesztés mennyibe kerül egy ilyen magánintézményben? 8-9-10 ezer forintról beszélünk egyetlen órára. Tudják önök, hogy hány órányi fejlesztést írnak fel nagyon sok esetben egy érintett gyereknek? Mondjuk, heti ötórányi fejlesztést. Ki tudják számolni, hogy a mostani átlagbérszínvonal mellett ki tudja ezt kifizetni? Márpedig ezen múlhat, hogy az érintett gyermekekből felnőttkorukra a társadalom adófizető tagja válik, vagy pedig olyan, aki segélyre, támogatásra, szociális ellátásra szorul. Még egyszer mondom tehát, egészen elképesztő, amit ezen a területen művelnek.

Az alanyi jogosultságok elpárologtatásának az állatorvosi lova, ugye, a családi pótlék. Rengeteget vitatkoztunk erről, és ott is sokszor elmondtam, hogy a családi pótlék feltétel nélküli égbe növelésének egyáltalán nem vagyok a híve, hiszen azt látom, hogy ezek az összegek nagyon sokszor nem a gyermekek érdekkörében hasznosulnak. És ilyenkor jönnek nekem, persze, nagyon sokszor liberális szervezetek, hogy ne legyünk már ilyen paternalisták, ne akarjuk megmondani, hogy az érintett család mire költse a pénzét! Dehogynem! Dehogynem! Igen. Azt szeretnénk garantálni, hogy ezek az összegek a gyermekek érdekkörében hasznosuljanak, és nem, mondjuk, szerencsejáték formájában végzik. Ennek pedig van olyan kulturált módszere, amely nem erőszakoskodik bele a családok életébe. Ezt családi kártyának hívják, amely kártyával nagyon sokféle dolgot lehetne tenni. Egyrészt alapvető élelmiszert, gyermeknevelési cikket megvásárolni, másrészt ide lenne köthető az, ha gyermek szellemi fejlődéséhez szükséges szolgáltatásokat ki lehetne vele fizetni, és egyébként vitaképes az, hogy a lakhatásával kapcsolatos költségek is finanszírozhatók legyenek innen. Ha ezt szavatoljuk, akkor azonnal megdupláznám a családi pótlékot, és vállalnám azt a 300 milliárd forintnyi plusz költségvetési terhet, amit egyébként bőven ki lehet gazdálkodni a jelenlegi rendszeren belül is.

Úgy gondolom, hogy az a legaljasabb hozzáállás, amit a kormány csinál, elpárologtatta már a családi pótlék értékének a felét. Alternatív és gyermekvédelmi eszközökkel megerősített módszert nem dolgozott ki helyette, és azt mondja, hogy menjetek el dolgozni, és realizáljátok a családi adókedvezményt, aminek az értéke és az egész családtámogatási rendszer pénzbeli értékei egyébként nem inflációkövetők. Szelektíven, az egyik évben emel, mondjuk, a kétgyerekesek lehetséges igénybe vett kedvezményén a kormány, a másikban nem. De azt elfelejti, hogy párhuzamosan a másik oldalon Európa legbrutálisabb áfakulcsával szénné adóztatja azt a gyermeknevelést, aminek a másik oldalán a gyermekvállalásra próbál ösztönözni szavakban, retorikailag, de másfél éve átléptünk egy nagyon fontos pontot: egy egygyerekes család statisztikailag és átlagosan már többet fizet be áfabefizetéseivel a költségvetésbe, mint amennyi alanyi jogon járó támogatást a gyermeke neveléséhez kap. Másfél éve átléptünk ezen a ponton. Ez egy nagyon-nagyon negatív, szimbolikus tétel, és azt kell hogy mondjam, hogy a családi kártya bevezetését alapvetően megalapozza ez is.

És azt is láthatjuk, hogy az áfarendszer egészét illetően önök a múlt héten megint leszavazták a gyermeknevelési cikkek áfacsökkentésére vonatkozó kezdeményezésünket is. Nyilván a parlamenti fizetésből az ember nem nagyon érzi meg azt, hogy 400-500 forint egy bébiétel, vagy hogy mennyibe kerül a pelenka. De megint csak egy kis empátiát kellene gyakorolni, és állnak egyébként rendelkezésre számítások azt illetően, hogy csak a gyerekvitaminok mennyibe kerülnek. Mibe kerülne önöknek legalább a gyermeknevelési cikkeken csökkenteni az áfát egy olyan monitoringrendszerrel, ami az árak csökkenését és annak követését lehetővé teszi? Néhány milliárd forintról beszélünk, de önök nem valósítják meg csak pusztán azért, mert ellenzéki javaslat. Saját név alatt is beadhatnák egyébként, nagyon-nagyon sokan támogatnák ezt.

De összességében el lehet mondani, hogy a szociális biztonság szavatolásában egyfajta sorrendiség-változással egyébként még a saját Alaptörvényük különböző orientációival is szembemennek. Egy normális országban vagy megsemmisítés várna erre a jogszabályra, vagy visszadobnák módosításra. Magyarországon nyilván sajnos most nem feltétlenül várhatunk el hasonlót, de az biztos, hogy ha csak az általam említett kapcsolódó területeken megpróbálnák kedvezményezni a családokat, óriásit lépnénk előre a szociális biztonság szavatolása terén, és egyébként nem úgy, hogy halat adunk, hanem úgy, hogy halászati eszközöket adunk az érintetteknek.

Higgyék el, ha önök békén hagyják a magyar családokat, ha nem babrálják a katát, ha nem adóztatják szénné a gyermeknevelést, akkor a magyar családok megoldják az életüket, csak az kéne, hogy vonuljanak már ki egy kicsit az életükből, és ne akarják az életük minden egyes szegmensét behálózni, meghatározni és ledominálni.

A helyzet az, hogy itt, ugye, a nyugellátás területén még a nyugdíjminimum felmerült, az önök 28 500 forintos nyugdíjminimuma, igen. Itt az a vérlázító, hogy folyamatosan reklámozzák magukat az állítólagos nyugdíjemelésekkel, reálértéken mi erről nem beszélhetünk. De nagyon sok minden  nem csak szociális ellátás  ehhez a 28 500 forinthoz kötött. Önök azért nem nyúlnak ehhez, mert számos kapcsolódó területen a költségvetés kiadási oldalán ez jelentkezne. De ez nem az önök pénze. Szeretném emlékeztetni önöket, hogy ami a költségvetésben van, az nem saját pénz. Újraelosztási célokat lehetne vele foganatosítani, de önök ezt nem teszik. És nyugdíjemelés tekintetében még odáig sem jutottak el, hogy felismerjék, hogy mást jelent a 8-9 százalékos nyugdíjemelés félmilliós nyugdíj mellett, és egészen mást jelent egy kisnyugdíjas esetében.

A differenciált nyugdíjemelés modelljéről egyébként önökkel tudtunk több mint tíz évvel ezelőtt vitatkozni úgy, hogy még fideszes képviselő is volt, aki ennek létjogosultságát elismerte, sőt a korábbiakban még önök is próbálkoztak hasonlóval, csak aztán valamiért elálltak tőle. Arra biztatom tehát önöket, hogy ne féljenek ennyire a differenciált nyugdíjemeléstől. Egyáltalán nem mindegy, hogy ha az önök költségvetési politikája alapján és egyébként demográfiai szempontokból nem lehet, nem tudnak, nem akarnak nyugdíjakat érdemben emelni, legalább a belső átrendezést valósítsák meg az igazságosság jegyében, és mindenképpen elvárható az, hogy magasabb százalékos aránnyal emeljenek nyugdíjat azoknál, akik kisebb térítési összeget kapnak.

És a legfontosabb tényleg az lenne, hogy az egész szociális biztonság kérdéskörét gondolják végig. Azt a neoliberális kegyetlenséget, ami önöknél sokadszorra visszaköszön, engedjék el. Ha úgy gondolják, hogy felső középosztálytól fölfelé kedveznek majd a szerencséseknek és a közelieknek, és az az ábrándjuk, hogy hú, ezek a jótétemények majd lecsorognak minden más társadalmi osztályhoz, ezt engedjék el! Nem valósult meg ilyen talán a világtörténelemben sem, ezt a neoliberális hagymázas lázálmot nem tudták a valóságba átültetni. Hozzáteszem, szerencsére, mert az én lelki világomhoz nem is áll közel. Térjenek tehát vissza a valóság talajára, és a szociális biztonság, a szociális ellátások tekintetében tartsák be a saját szabályaikat! Alaptörvény; nem én hoztam, önök hozták. Tartsák be azt, ami benne van, és ne engedjék azt, hogy a gyermekek nevelése, a gyermekek gondozása bármilyen irányból csorbát szenvedjen.

A mi javaslataink lehetőséget biztosítanak arra, hogy még ebben a nehéz helyzetben is kedvezményezzék a családokat, és higgyék el, ha ezt megteszik, talán a demográfiai mutatókban is viszont fogják látni ennek a pozitív eredményeit. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik padsoraiban.)