A felszólalás szövege:

DR. HOPPÁL PÉTER (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Nemzeti imádságunk, a Kölcsey Ferenc által jegyzett Himnusz a világon egyedülálló módon képviseli a magyar néplelket; önvizsgálat, remény, hit, erkölcsi tanítás és alázat emelkedett és szakrális megjelenítése.

Mint mindannyiunk előtt ismeretes, a szerző 1823. január 22-én, Szatmárcsekén tisztázta le, fejezte be a Himnusz kéziratát, országgyűlési határozat vagy bármiféle törvényi aktus azonban a mai napig nem rendezte a Himnusz kéziratának keletkezésnapját, nem iktattuk be országgyűlési határozattal a nemzeti emléknapok sorába a magyar kultúra napját. Mind ez idáig a Hazafias Népfront 1988-as határozata alapján, 1989 óta mintegy szokásjogként ezen a napon, január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját.

Áttekintettük tehát a jogalkotást, a jogszabályok sorát a rendszerváltástól napjainkig a Kulturális és Innovációs Minisztérium szakértőivel és munkatársaival, és így jutottunk arra az elhatározásra, hogy egyéni képviselői indítvány formájában az Országgyűlés elé terjesztjük ezt a határozati javaslatot, amelyben ezen aktussal a Himnusz születésének 200. évfordulójára, tehát a jövő év, 2023. január 22-ére immár rendezzük a jogi státuszát ennek a nemzeti emléknapnak, így az önök támogatásával, segítségével a magyar kultúra napja is bevonulhat a nemzeti emléknapok országgyűlési határozattal megerősített aktusainak sorába.

Fontosnak tartom, hogy a 200. jubileumtól, tehát ezen évfordulótól kezdődően ezen jogi aktussal megerősített formában, méltó módon emlékezhessünk itt, az anyaországban, a határon túl és a diaszpórában élő magyarok, mi mindnyájan az identitásunkat meghatározó jelentőségű Himnuszunk keletkezéséről.

Napjainkban, a ránk nehezedő globális ideológiai fenyegetettség közepette rég nem tapasztalt szükségünk van arra, hogy megújult és megerősített kultúrpolitikai lépésekkel határozott és adekvát válaszokat adjunk arra, hogy mi is fontos a számunkra a XXI. századi Európában, mely értékek azok, amelyek mellett kiállunk. A Himnusz nemzeti közösségünk minden tagja számára az egyik legfontosabb és legalapvetőbb identitásképző erővel bíró költemény, szerzemény, zenemű. Rögzítenünk kell, hogy léteznek örök érvényű, megmásíthatatlan alapvetéseink, amelyek meghatározzák nemzeti identitásunkat; ezek azok, amik nem változnak a korszellemmel, amiket nem foghat az idő vasfoga, ahogy az újabb és újabb ideológiai irányzatok sem.

Az országgyűlési határozati formában történő megjelenítéssel meg kívánjuk erősíteni azt a meggyőződésünket, hogy a magyar kultúra napján nem megkövült pillanatképet, nem érinthetetlen emlékművet, nem csupán egy évfordulót, nem valami élettelen és lezárt dolgot ünneplünk, hanem élettel teli, lüktető, erős és megtartó egyetemes nemzeti örökségünket.

Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy egy nagyon rövid áttekintést tegyek a Himnusz keletkezése óta eltelt történetről, és egy kicsikét talán elé is menjek; mi volt az, ami az elmúlt évezredben a magyarság számára himnikus erővel bírt a Himnusz keletkezése előtt. Jól tudjuk, hogy úgynevezett néphimnuszok töltötték be ezt a szerepet nagyjából a XVI. századi magyar anyanyelvűségi, magyar irodalmi törekvések kibontakozása után; és így az elmúlt öt évszázadnak a zömében, tehát nagyjából 300 évig a katolikus országrészekben úgynevezett katolikus néphimnuszok, kiemelten a Boldogasszony Anyánk nevű Mária-ének, valamint az „Ah, hol vagy, magyarok” kezdetű Szent István-fohász töltötte be a himnusz szerepét, a református vidékeken pedig a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű, Szenczi Molnár Albert költeményeként himnikus magasságokba emelkedett XC. zsoltár verses parafrázisa töltötte be ugyanezt a szerepet.

A reformkor hajnalán jött el annak az ideje, hogy Kölcsey, összegezve mindazon irodalmi értékeket, saját lírájának tetőfokán, egészen a XVI. századi gyökerekig visszamenően megírta azt az egységes, az egész nemzet számára közös értékként felfogható himnuszkölteményt, amelyet ma tehát himnuszunkként tartunk számon és szeretünk. Csak az 1823. január 22-ei dátum után hét évvel, Kisfaludy Károlynak az összefoglaló gyűjteményében jelent meg először nyomtatásban a Himnusz a „A magyar nép zivataros századaiból” kezdeti felirat nélkül, majd 1832-ben Kölcsey gyűjteményes kötete hozta a teljes eredeti formát nyomtatott kiadásban.

Azt is jól tudjuk, hogy a Himnusz megzenésítésére 1844-ben pályázatot írtak ki, ezen a pályázaton nagyon rangos zeneszerzők szerepeltek, és 13 pályamű érkezett be, ezen 13 pályaműből a magas presztízsű zsűri Erkel Ferenc megzenésítését emelte ki, és így a Himnuszunk ma ismert formáját tehát Erkel 1844-es megzenésítésével érhette el. Az első bemutatás egyébként 1844. július 2-án, a pesti Nemzeti Színházban történt, ekkor szólalt meg először az általunk is ismert Himnusz-forma.

(8.10)

Azonban semmiféle törvényi megerősítése a Himnusznak utána sok-sok évtizedig nem történt. Az első országgyűlési cselekmény 1903-ból jelentkezik. Rátkay László, akkori ellenzéki képviselő egy országgyűlési indítványt nyújtott be a Himnusz hivatalossá tételéről. Az Országgyűlés ezt az indítványt el is fogadta, azonban Ferenc József császár és magyar király mint államfő nem szentesítette a törvényt, így tehát országgyűlési törvényi megerősítés, határozat nélkül maradt a Himnusz. Azonban az utolsó magyar király koronázásakor, 1916. december 30-án a Mátyás-templomba a koronázási szertartásra érkezett vendégsereg a Himnusz éneklésével vonult be a templomba, így azt a hagyományt, hogy a császári himnusz szólalt meg évszázadokon keresztül, végre felülírta az utolsó koronázás eseménye.

1938-ban Dohnányi Ernő zeneszerző a verbunkos stílusú, eredeti erkeli megzenésítést modern formába öntötte, s a mostani feldolgozások minőségét és a mostani prozódiai kifejezésmodort tulajdonképpen ő írta át, így az általunk énekelt és az általunk hangfelvételekben ismert Himnusz-feldolgozás valójában már Dohnányi Ernő 1938-as munkája.

1945 után a Himnusz egy kicsikét búvópatakként élt a magyar néplélekben, hiszen voltak évtizedek a kommunista diktatúra időszakában, amikor énekszóval nem volt szabad a Himnuszt megszólaltatni. Bizonyos ünnepeken csak a zenét magát, az erkeli alapvetést hangszórókból játszották el. Azt is jól tudjuk, hogy a határon túli magyar területeken az ottani nemzettársaink számára bizonyos diktatúrák viszont kifejezetten tiltották és üldözték a Himnusz eléneklését vagy megszólaltatását. Ez ellen erőteljes kurucos lépésekkel az egyházi énekeskönyveik sorszámai közé iktatták be például az erdélyi magyarok, és így tudták egyházi énekként a Himnuszt énekelni.

Aztán fordulat következett be. Az említett 1988. évben a Hazafias Népfront érezte elérkezettnek az időt, hogy a Himnuszt megpecsételje a keletkezés napjával, és így  ahogy említettem  1989. január 22e óta közszokásjogként a magyar kultúra napjaként ünnepeljük, és emlékezünk a Himnusz keletkezéséről. Az 1989-es módosított alkotmány pedig az első olyan jogi objektum, amely a Himnusz szövegét és zenéjét beemeli a magyar törvénytárba, és alkotmányos rangra emelte. Ezt erősíti meg a 2012-ben, tíz évvel ezelőtt január 1-jével hatályba lépett Magyarország Alaptörvénye, amely a Himnuszt a nemzeti jelképek sorában  a ’89-es alkotmánymódosításnak megfelelően  bemutatja. Azt is tudjuk, hogy a Himnusz kezdő szavai lettek Magyarország Alaptörvényének nyitó szavai a Nemzeti hitvallás bevezetéseképpen.

Ma a Himnusz eredeti kézirata a Kölcsey-család tulajdonaként az Országos Széchényi Könyvtár kezelésében van, ott őrzik, s minden évben a magyar kultúra napján és a naphoz közeledve az OSZK kiállítja, közszemlére teszi, és az eredeti kézirat megtekintését lehetővé teszi. Így lesz ez a következő hetekben, majd 2023. január 22-éhez közeledve is.

Jól tudjuk, hogy a Himnusz identitásképző szerepe és jelentősége az általunk is ismert külhoni közösségekben különösen erős és különösen nagy hatású. Amerikától Kanadáig mindenhol a nemzeti összetartozást, a magyar nemzethez való kötődést szimbolizálja, fejezi ki, minden ünnepen megszólaltatják az anyaországtól távol élő magyar közösségeink.

Nem feledhetem, ahogy székelyföldi magyarok éneklik tele torokból, megfeszült inakkal, utalva a százéves szétszakítottságra, a trianoni békediktátum utáni életérzés kifejezéseképpen a negyven év eltiltása ellenére is nemzeti himnuszunkat. És nem feledhetem azt a pillanatot sem, amikor Kanadában egy winnipegi nemzeti ünnep alkalmával egy magyaros ruhába öltözött fiatalasszony, aki már harmadik-negyedik generációs kint született kanadaiként ott volt az ünnepségen, a magyar nyelvet már nem birtokolta, de szívére tett kézzel, sírva énekelte a 2010-es években a Himnuszt. Ilyen emocionális kötődéseket, ilyen hatásokat gyakorol a hazájuktól távol élők, esetleg már az anyanyelvet nem birtoklók körében is a Himnusz mint összetartozásunk elementáris és legfontosabb szimbóluma.

Engedjék meg, tisztelt képviselőtársaim, tisztelt Országgyűlés, hogy köszönetet mondjak munkatársaimnak, a Kulturális és Innovációs Minisztérium munkatársainak, hogy áttekintették a jogi aktusok sorát, és a 200. évfordulóhoz közeledve rábukkantunk arra, hogy mind ez idáig hiányzott a ma elfogadásra javasolt országgyűlési határozat, így nagy hiányt törlesztünk. Valójában egy jogtechnikai jellegű beadvánnyal érkeztem tehát az Országgyűlés elé. Szeretnénk, ha ezt a hiányt pótolnánk. Egyben engedjék meg, hogy megköszönjem, hogy az Országgyűlés Kulturális Bizottsága hétfői ülésén, valamint a Törvényalkotási Bizottság szintén hétfői ülésén mind a kormánypárti képviselők, mind pedig az ellenzék minden képviselője egyhangú szavazatával támogatta az előterjesztést.

Nagyon örülhetünk mindannyian, hogy nehéz politikai korokban, nehéz globális politikai környezetben van olyan kincsünk, van olyan közös nemzeti értékünk, amire itt az Országgyűlésben is közös összefogással tekinthetünk. Ünnepeljük tehát a Himnuszt, a magyar kultúra napját, és kérem, hogy támogassák az előterjesztésemet.

Záró szavaimat a tíz éve hatályba lépett Magyarország Alaptörvényének kezdő és záró, nagyon-nagyon aktuális szavaival fejezem be: „Isten, áldd meg a magyart!” „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)

DR. HOPPÁL PÉTER (Fidesz): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Azt hiszem, hogy mindannyiunknak szüksége van időről időre arra, hogy megálljunk egy olyan témakör mentén, amely valóban a nemzeti összetartozást szimbólumrendszerében, üzenetében és jövőformáló képességében ilyen mértékig támogatja, mint a ma tárgyalt előterjesztés. Engedjék meg, hogy megköszönjem, hogy a Fidesz és KDNP képviselőinek támogatása mellett az ellenzék részéről  mint hallhattuk a felszólalásokból  mind a Mi Hazánk, mind a Jobbik, mind az MSZP, mind pedig a Demokratikus Koalíció jelen lévő képviselője támogatásáról biztosította az előterjesztést.

Nyilván az már politikai vérmérséklettől függ, hogy ki-ki milyen hozzáfűzést tett az előterjesztéshez. Köszönöm, hogy ebben a sorban is önmérsékletet tanúsító felszólalásokat hallhattunk, egy kivétellel. Köszönöm azokat a jelzéseket, amelyek hazai jelenvaló kulturális életünkre vonatkozóan feladatokat mutattak fel, ennek felelősségével igyekszünk az új Kulturális és Innovációs Minisztériumban a kultúra felelősségével szembenézni az előttünk álló kihívásokkal. Így köszönöm meg, hogy a Mi Hazánk szónoka, Szabadi István, a Jobbik szónoka, Brenner Koloman és az MSZP szónoka, Hiller István, korábbi kulturális miniszter ezen felelősség jegyében jelölték ki az előttünk álló feladatokat.

Köszönöm a Demokratikus Koalíció képviselőjének, Kálmán Olgának, hogy támogatásáról biztosította az előterjesztést, köszönöm, hogy közös tulajdonként jelölte meg a Himnusz örökségét. Azonban egy megjegyzést az elhangzottakhoz engedje meg, hogy hozzáfűzzek: a „szabadon beszélni” szóösszetétel, amellyel képviselő asszony élt, ennek az aktualitása eléggé szomorú ezen a héten. Ma szabadon beszélni lehet Magyarországon, politikai véleménykülönbségek jegyében is, azonban mivel éppen december 5e hetében vagyunk, ezért sajnos fel kell hogy idézzük, hogy volt idő, amikor a szabadon beszélni 2004-ben és 2006-ban nem ilyen módon állt rendelkezésre Magyarországon, amikor az ön pártelnöke volt Magyarország miniszterelnöke.

Ne menjünk el szó nélkül a mellett a tény mellett, hogy sajnos a december 5-ei, kettős állampolgárságról szóló népszavazás időszakában az akkori miniszterelnök és az őáltala irányított baloldal ilyen tartalmú röpiratokat terjesztett Magyarországon: „Ne fizessünk rá a kettős állampolgárságra! Ne fizessünk havi húszezer forintot családunk pénzéből! Ne fizessünk mások helyett adót, nyugdíjat, ne fizessünk állásunkkal az olcsó, határon túli munkavállalók miatt!”  és a többi, és 23 millió román munkavállaló beözönlésével riogatták a magyarokat. Azt hiszem, hogyha komolyan gondolkodunk nemzeti összetartozásról, akkor elsősorban ezen 18 éves bűn meghaladását és bocsánatkérését elvárja a nemzeti közösség.

És még egy szomorú aktualitás: sajnos a tegnapi nap hunyt el a 2006-os, 50 éves ünnepségek alkalmával, október 26-án a szemkilövetések egyik áldozata, Nagy László. (Sic!) És a kormánypárti politizálással nem vádolható Schiffer András tegnapi bejegyzésében a következőt írta: „Nagy László tönkretett élete örök mementó a szemkilövetők és a szemkilövetések tagadói számára.” Azt hiszem, hogy a képviselő asszony által a felszólalása második részében elhangzott, ide nem tartozó témakörhöz ez adekvát válasz, ez a két idézet.

Tisztelettel köszönöm meg tehát az Országgyűlés minden jelen lévő szónokának, hogy politikai közösségük támogatásáról biztosította az előterjesztést, azt hiszem, hogy mindannyian közösségben mondhatjuk a Himnusz szavaival zárásképpen, hogy amit mi nem tudunk politikai nézetkülönbségek miatt rendezni, a Himnusz reménysége mégis megadja mindannyiunk számára itt a XXI. században is, 200 év elteltével, hogy „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt”. Isten áldja meg Magyarországot és a magyar nemzetet! (Taps a kormánypártok padsoraiból.)

DR. HOPPÁL PÉTER (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A T/3009. számon benyújtott, egyes vagyongazdálkodást érintő törvények módosításáról szóló törvényjavaslatot Kocsis Máté, Gulyás Gergely és Bánki Erik képviselőtársammal egyéni képviselői indítványként hoztuk az Országgyűlés elé.

Elöljáróban szeretném tisztelettel megköszönni, hogy a napirendre tűzést a Gazdasági Bizottság mai ülésén tulajdonképpen szinte teljes egyhangúsággal, egy ellenszavazat mellett fogadta el az Országgyűlés. Ez is mutatja, hogy nemcsak a kormánypárti többség, hanem az ellenzék soraiban is ezt az ügyet támogatni szándékoznak.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az előterjesztésben szereplő paragrafusok körében önök vagyonátadást láthatnak, illetve egyes, már egyháznak átadott vagyonelemek elidegenítési tilalmának megszüntetését is megtalálják. A kedvezményezett a magyar állam részéről ebben a törvénycsomagban a Magyarországi Református Egyház. Önök is jól tudják és érzékelik, hogy a rendszerváltás után útjára indult egyházi felsőoktatás minden nagy felekezetnél komoly gyökereket eresztett, így van ez a római katolikus egyház, a református egyház, az evangélikusok és a zsidó felekezet körében egyaránt.

Az Alaptörvényünk, Magyarország Alaptörvénye kimondja, és rendelkezik arról, hogy az egyház és állam szétválasztása, annak történelmi feladata és küldetése bevégeztetett, és úgy tekintünk ma az egyházak hitéleti működésére, mint ami belső feladata az egyházaknak. Ugyanakkor vannak olyan vállalásai a történelmi felekezeteknek, amelyek az egész társadalom számára jelentős feladatvállalást vesznek le az állam válláról. Ilyen az oktatási terület.

Jól tudjuk, hogy az egyházi közoktatás világa a rendszerváltás után tudott újraindulni, hiszen egy átmeneti időszakra a Pannonhalmán már 996-ban, bő ezer esztendeje elindult egyházi oktatás pozíciói megtorpantak 1948 után, a kommunista diktatúra államosítása következtében.

Most, mivel a kedvezményezett a református egyház, ezért egy számadattal, engedjék meg, hogy szolgáljak önök előtt.

(15.10)

Az 1948-53 között két lépcsőben foganatosított államosítás eredményeképpen a Magyarországon működött 1065 református oktatási intézményből összesen egy, egyetlenegy maradt meg, ez a Debreceni Református Kollégium, annak gimnáziuma és internátusa, amelyben 40 évig, 45 évig az ország minden területéről oda küldték azok a családok a gyermekeiket, akik fontosnak tartották, hogy a hitvalló református kálvini elvek szerint neveltessenek a gyermekeik.

Tehát a rendszerváltás után ennek az 1064 megszüntetett iskolának kellett törvényi kereteket adni, hogy ahol ezt a helyi társadalom, helyi közösség kívánja, ott az újraindulás törvényi lehetőségei biztosítottak legyenek. Jól tudjuk azt, hogy a restitúció magyarországi szabályai nem terjedtek ki az állami tulajdonba került földbirtokokra, tehát az egyházi, korábbi egyházi fenntartásban működött közoktatási és felsőoktatási intézmények anyagi hátterét és bázisát biztosító földalapokat, földterületeket a rendszerváltoztatás után nem kapták vissza a történelmi egyházak. Ezért olyan egyezményeket kötött a különböző kormányok sora  a legfontosabb ezek közül talán a Horn-kormány időszakában köttetett, Vatikánnal kötött államközi egyezmény , amely egyezmények sorában szerepel az a garanciaadás a magyar állam irányából, hogy gyermekenként fejkvótaszinten, amennyit a magyar állam summában egy gyermek közoktatására, köznevelésére elkölt, azt az összeget egészíti ki az egyébként az éves alulfinanszírozott egyházi közoktatási szinten, és év végére kiegészítő támogatás formájában adja át az egyházi köznevelési intézményeknek. Ez kormányokon átívelően, tehát 1997 óta most már bevett alkotmányos gyakorlat.

Ugyanakkor a felsőoktatás kérdése és helyzetköre egy sokkal nehezebben rehabilitálható és újraindítható terület volt, hiszen a felsőoktatási pozíciók érthetően abban, az egyházi közoktatás számára kimaradt 40-45 esztendőben nagyot emelkedtek és javultak, és a magyar felsőoktatás nemzetközi sztenderdekhez történő hozzáalakítása is nagy lépéssel haladt előre 1990 előtt, stabil intézményi hálózat fedte le Magyarországot felsőoktatási szemszögből 1990-ben. Azonban felmerült a kérdés, hogy a történelmi egyházak kívánnake élni intézményalapítási jogukkal abban a tárgykörben is, amely a felsőoktatási területre terjed ki. És ebben a vonatkozásban láthatjuk azokat a sikereket, eredményeket, amelyeket a történelmi egyházak, történelmi felekezetek intézményi alapításában tetten érhetünk a rendszerváltás utáni első évtizedben.

Ebből a körből kiemelkedik a Magyarországi Református Egyház felsőoktatási intézményalapítási szándéka és gesztusa, amely éppen most a napokban ünnepli 30. évfordulóját, merthogy a Magyarországi Református Egyház zsinata arról döntött 1993-ban, hogy megalapítja a Károli Gáspár Református Egyetemet. Ez az egyetemalapítás egy korábbi előzményre épülő egyetemalapítás volt, hiszen most 170 éve, hogy a XIX. század közepén a református egyház Budapesten már megalapította a teológiai akadémiáját. A teológiai akadémia időközben a XX. század második felére egyetemi szintű oktatást biztosított a teológiai tudományok művelői számára, és tulajdonképpen ezt fejlesztette, bővítette ki többkarú, államilag elfogadott, az akkreditációs rendszerben részt vevő egyetemi intézménnyé a református egyház, az idén 30 évvel ezelőtt történt alapítás alkalmával és gesztusával. A Károli Gáspár Református Egyetem pedig  jól tudjuk, és jól láthatjuk, számos kapcsolódásunk lehet, hogy kik azok, akik az ismertségi körünkből vagy rokoni körből esetleg ezt az egyetemet választották  a magyar felsőoktatási egyetemi palettán kivívta magának megbecsült helyét.

Engedjék meg, hogy az egyetem holnapjáról csak néhány adatot megosszak önökkel! Az egyik gazdasági hetilapunk, magazinunk minden évben elkészíti az adott éves diplomarangsorát; a 2022-es rangsorban az alábbi adatokat láthatjuk a Károli Gáspár Református Egyetemről: ez az egyetem volt a negyedik legjobb felsőoktatási intézmény a rangsorolt 38 intézmény közül Magyarországon. A Károli Egyetem volt az, amelyik országosan a második helyen szerepelt a ’22-es teljes évben az oktatói kiválóság rangsorában. És ennek az egyetemnek a bölcsészet- és társadalomtudományi kara az összesített kari rangsorban, ahol 150 egyetemi kar vesz részt, a negyedik legjobb helyen szerepelt a karok versenyében. A gazdaságtudományi képzés területi rangsorában pedig az első helyet fogta meg a Károli Gáspár Református Egyetem a tudományos fokozattal rendelkező oktatók arányát tekintve. Ez négy olyan indikátor, amelyek mindegyike azt mutatja, hogy a református egyház nagyon komolyan vette a 30 évvel ezelőtti alapítói szándékot, és mára egy élvonalbeli intézményt sikerült az oktatói gárda és a kiváló szakok indításával megalkotniuk.

Engedjék meg, tisztelt képviselőtársaim, hogy a mostani vagyonelem-juttatás kérdéskörére is egy kicsikét reagáljak. Mint önök előtt ismert, hiszen országgyűlési döntések is megalapozták, a felsőoktatásban a kormány az elmúlt években egy léptékváltást indított el. Ennek a léptékváltásnak a keretében létrejöttek a közérdekű vagyonkezelő alapítványok, amelyek az egyetemi fenntartók körében az állami fenntartási körből nagy részben átléptek ebbe az alapítványi fenntartási körbe. Ennek a modellváltásnak a kísérőjelensége volt az, hogy több ezer milliárdnyi korábbi, 2010 előtti PPP-beruházást váltott ki az állam, így a korábbi állami egyetemeknek nem kellett már ezt az évenként cipelt anyagi terhet tovább hordozniuk.

Az egyházi fenntartók azonban ezzel a lehetőséggel kevéssé éltek, ott nem támogatta az egyházi fenntartó a PPP-beruházásokat, ezért aztán az államnak nem kellett hogy kiterjedjen a több ezer milliárdra ható PPP-kiváltási gesztusa az egyházi fenntartású intézmények körére, így tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy normatív alapon, ha szétosztanánk az állami, később a KEKVA által fenntartott intézmények diákjai körére fordított állami pénzt az egyházi körben fenntartott felsőoktatási oktatási intézmények diákjai fejkvótaszerű súlyozására, akkor súlyosan alulfinanszírozott lett az egyházi szektor. Itt is van egy gesztus, amit érezhetünk, hogy fontos lenne, hogy az állam ezt a hiátust visszapótolja az egyházi fenntartásban lévő felsőoktatási intézmények köre számára.

(15.20)

A PPP-konstrukciókról csak az akkori beszerzési értéken találtam két fontos adatot, hogy érzékeljük, ez azért mekkora összeget jelent a validált, diszkontált mai értéken: 2000 és 2004 között mintegy 35 milliárd forint értékű PPP-beruházást valósítottak meg a magyarországi állami egyetemek, 2005 és 2008 között pedig még ezt is meghaladó, 44 milliárd forint értékű beruházás valósult meg ilyen konstrukcióban. Ez azt jelenti, hogy akkori értéken, 20 évvel ezelőtti értéken összességében 80 milliárd forintnyi állami finanszírozást kellett beletenni ahhoz, hogy ilyen nagymértékű infrastruktúra-fejlesztésben gyarapodhattak az állami fenntartású egyetemek és főiskolák.

Ezt a konstrukciót tehát az egyházi intézmények úgyszólván alig vették igénybe. Ezért tehát ez az akkori 80 milliárdos értékű, ma már több száz milliárd értékre rúgó vagyontöbblet kifejezetten elkerülte az egyházi fenntartású felsőoktatási intézményeket. Ezért is méltó és igazságos, hogy néhány kormányzati döntés keretében ennek ellensúlyozásaképpen olyan vagyonjuttatási gesztusokat kaptak a történelmi egyházak, amely történelmi egyházak utána ezeket az ingatlanokat, amelyeket az államtól megkaptak kifejezetten felsőoktatási hasznosításra, beépíthették a campusfejlesztési programjaikba. Így járt ezzel a történelmi felekezetek mindegyike.

A most előttünk fekvő, képviselőtársaim által benyújtott törvényjavaslatban olyan ingatlanok szerepelnek, amelyek az idén 30 éves Károli Gáspár Református Egyetem campusfejlesztését és a campusközpont kiépítését lesznek hivatottak elősegíteni és támogatni.

Azt gondolom, hogy az elhangzott érvek értelmében tehát egy olyan gesztusról van szó most az állam részéről a Magyarországi Református Egyház irányába, amely gesztus noha megkésve érkezik, hiszen az állami intézmények pozitív diszkriminációja természetesen érthető, hiszen az állam elsősorban saját fenntartásában működő intézmények irányába elkötelezett, mégis mindazonáltal nagyon fontos, hogy a fenntartói pluralizmus jegyében ne szenvedjenek hátrányt azon intézmények hallgatói, oktatói, amely intézmények tehát nem az egyházi fenntartói körben vagy most már vagyonkezelő alapítványi körben működnek. Így fontosnak tartjuk, hogy a vagyonjuttatás kiterjedjen ezen ingatlanok vonatkozásában a Magyarországi Református Egyház intézményfejlesztésére.

A Károli Gáspár Református Egyetemnek pedig kívánjuk innen is, hogy a 30 évvel ezelőtt megkezdett út és az időközben kiépült kapacitások, az a közel 8 ezer egyetemi hallgató, akiknek a családjai úgy gondolják, hogy ebben a típusú képzési formában szeretnék a gyermekeiket taníttatni, és azok a felnőtt fiatalok, akik igent mondanak arra, hogy egy egyházi fenntartású intézményben tanuljanak, ők tehát ne szenvedjenek kárt azért, mert egyházi intézményben tanulnak, az ő campusuk is legyen olyan minőségű, XXI. századi igényeket kielégítő, mint amilyen bármely más társintézmény Magyarországon alapkövetelményeket fel képes mutatni.

Ezért tisztelettel kérem önöket, hogy ahogy a napirendre tűzéskor a bizottsági keretben nagy, széles körű támogatásról biztosították az előterjesztésünket, legyenek szívesek az előterjesztés tartalmára tekintettel ugyanezt a széles támogatást megadni majd a végszavazásnál is. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiból.)

DR. HOPPÁL PÉTER (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Egy kicsikét megelőlegeztem azt a kérést, azt a bizalmat és annak a lehetőségét, tisztelt képviselőtársaim, hogy a bizottsági napirendre vételkor az ellenzék képviselői egy kivétellel támogatták az előterjesztést. Itt a vitában már kicsit artikulálódnak a vélemények. Tisztelettel kérem önöket, hogy azt az önmérsékletet, amit hasonló előterjesztések alkalmával már számos alkalommal tapasztalhattunk az ellenzék képviselői részéről, ezen előterjesztésnél is tegyék meg és vegyék elő.

Azt gondolom, hogy az a feltételezés, amit Arató Gergely képviselő úr a Demokratikus Koalíció részéről elmondott, mely szerint a jelenlegi kormányzati időszak lerohasztja az állami intézményeket (Arató Gergely: Ez egy tény! Ez nem feltételezés.), ez a számok nyelvén van cáfolva, tisztelt képviselő úr. (Az elnök csenget.) Az intézmények lerohasztását önök végezték el 2010 előtt (Arató Gergely: Ugyan már!), amikor drasztikusan csökkent az államilag finanszírozott hallgatói létszám a 2002-10 közötti időszakban. (Arató Gergely: Magasabb volt, mint ma…)

A lerohasztás annyiban is érvényes volt, hogy sajnos a finanszírozásban és a bérek tekintetében sem nyújtottak önök a 2002-es 50 százalékos béremelés után semmiféle segítséget az oktatói bér emelésére. (Arató Gergely: Ez sem igaz! Minden évben volt béremelés…) Ez a feladat a polgári kormányra hárult, és ezt a feladatot, azt hiszem, hogy történelmi léptékben… (Arató Gergely: És sikerült?)

ELNÖK: Arató képviselő úr, állandóan mondja! Ne mondja, mert kénytelen leszek valamilyen formában ezt a fajta hozzáállást megfékezni! Köszönöm szépen. Parancsoljon, képviselő úr, folytassa!

DR. HOPPÁL PÉTER (Fidesz): Köszönöm szépen az atyai szigorát. Tehát Arató képviselő úrnak próbálok válaszolni, hogy az őáltala hangoztatott tartalmak köszönőviszonyban nincsenek az igazsággal, merthogy a 2020-as felsőoktatási átalakítás időszakában mintegy kétszeresére növelte a kormány a felsőoktatási intézmények finanszírozását. A kétszeresére, tisztelt képviselő úr!

És hogyha most körbemegy, és megnézi a felsőoktatási bérhelyzetet, akkor egy valós bérnövekedést tapasztalhat a KEKVA-intézmények tekintetében, úgy, mint az államiaknál, és ezt még az egyháziak is érvényre tudták juttatni.

Amit Hajnal Miklós képviselő úrtól hallottunk, hogy joggal vagyunk gyávák, ha jól értettem, ezt mondta, a jegyzőkönyvből vissza lehet nézni, hogy nyelvbotlás volte, vagy pedig csak itt az akusztikában nem jól hallottam (Hajnal Miklós a fejét rázza.). Hát, ők valószínűleg joggal gyávák, hogyha ilyeneket feltételeznek, hogy itt ingatlanmutyi lenne ezen előterjesztés keretében.

Tisztelt Képviselő Úr! Ha bent lett volna a teljes vitán, akkor hallhatott volna olyan érveket, amelyek szerint tehát az egyházi fenntartású intézmények tekintetében tulajdonképpen egy nagyon fontos deficit keletkezett a 2010 előtti időszakban, mert a finanszírozás jelentős része nemcsak a normatív finanszírozás képében jelenik meg a felsőoktatási intézményeknél, hanem számos egyéb formában is, mint ez itt elhangzott több felszólalótól, és a kormány képviselője is utalt rá. Természetesen az egyházi intézményeket nem lehet hátrányos helyzetben hagyni, ezért ezek a vagyonjuttatások, ezek a gesztusok próbálják ellensúlyozni azokat a 2010 előtt elszenvedett hátrányokat, amelyeket akkor az egyházi felsőoktatási intézményeknek le kellett nyelni.

Azt gondolom, hogy ez a hátránykompenzálásnak egy fontos eszköze lehet, hogy bizonyos ingatlanok, amelyek ma állami kézben vannak, adott esetben a korábbi, 1948-53 közötti államosítások ellengesztusaként sok-sok elvett ingatlannak csak pici törlesztéseként megjelenhetnek egyházi tulajdonban, és ezeket az ingatlanokat, amiket ön is kiemelt az előterjesztésből, az egyház mindenképpen a Károli Gáspár Református Egyetem campusbővítésére, campusfejlesztésére fogja használni. Hogy ő ezzel az ingatlanvagyonnal hogyan gazdálkodik, milyen cserealapot fog képezni majd esetleg az ő gondolkodásában, ezt már az egyház nyilván fogja tudni, és azokat a garanciákat, amiket ön a térsége képviselőjeként kér, bizonyára az egyház képviselői fogják az önök számára biztosítani.

Tisztelt Képviselőtársaim! Még egyszer köszönöm a vitában történt pozitív megnyilvánulásokat, és nagyon bízom abban, hogy az elhangzott félreérthető megnyilvánulások, illetve az egyértelműen agresszív, egyházellenes mondatok majd egy kicsikét lejjebb lesznek csavarva a vita későbbi szakaszában, és az ellenzék jelentősebb támogatását is maga mögött tudja majd ez a törvényjavaslat. Kérem, hogy ezt tegyék, és támogassák, hogy az egyházak közéleti tevékenysége, oktatói-nevelői tevékenysége ne legyen hátrányos az egyházi vagy a vagyonkezelői alapítványi fenntartású egyetemekhez képest. Köszönöm, hogyha támogatják az előterjesztést. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)

DR. HOPPÁL PÉTER (Fidesz): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! A pécsi városházából mutyiháza lett a helyi köznyelvben, folyamatos botrányoktól hangos ugyanis Pécs baloldali városvezetése. Néhány példával illusztrálom.

Az egykori bőrklinika patinás belvárosi, 1 milliárd forint értékű épületét a mindössze 200 millió forintot érő lerobbant, baloldali üzleti körök tulajdonában álló pécsi Mandulás Kempingért cserélték el. Az ügyben rendőrségi nyomozás indult.

Péterffy Attila polgármester-helyettese, Ruzsa Csaba mintegy 40 millió forintot vehetett fel egy külsős munkájáért, eközben végig kapta alpolgármesteri fizetését is, pedig ezt a jogszabályok tiltják. Az ügyben rendőrségi nyomozás indult.

(17.40)

Botrányok övezik a város lakásgazdálkodását is, a másik baloldali alpolgármester, Nyőgéri Lajos alá tartozó terület mutyijai miatt két rendőrségi nyomozás is indult.

A balos vezetésű pécsi önkormányzat 400 millió forintot inkasszált a pécsi kistérségi társulás számlájáról, ami még Pécs jegyzője szerint is jogszerűtlen volt. Az ügyben rendőrségi nyomozás indult.

Pécsett csaknem egymilliárd forintból alakítanak ki napjainkban 36 zebrát, darabonként tehát 30 millió forintból. Nem messze onnan Mohácson egy hasonló beruházásban tizedannyiba, 3 millió forintba kerül egy zebra. Hová tüntetik el a pécsiek pénzét?

A pécsi, civilnek álcázott városvezető frakció tagjai valójában a Gyurcsány vezette baloldal helyi emberei, a DK, MSZP, Jobbik, Momentum és Párbeszéd jelöltjei, akik a városházából mutyiházát csináltak, és kiszivattyúzzák a pécsiek pénzét.

Tisztelt Államtitkár Úr! Ezek tükrében kérdezem tisztelettel: elfogadhatónak tartjae, hogy Pécs vezetése a pécsiek szolgálata helyett egymás kiszolgálását és kifizetését tekinti fő feladatának? (Taps a kormánypártok soraiból.)